2007. december 31., hétfő

Légy nekem a nyár

Elszökött a Nap, híre-hamva sincsen,
eladó a kedvem, vegyed-vigyed ingyen,
hisz' amíg a tél a küszöbömön ül,
lelkem is vértelen csendbe szenderül.


Sárgába öltözz, ha felvidítanál,
vagy játszd el nekem, hogy magad vagy a nyár,
légy arany búzában megbúvó kenyér,
arcomra szorított tűzforró tenyér.

 

Én csak egy szédült napraforgó vagyok,
megyek, amerről a hajnal rám ragyog,
menekülök, mintha mindig havazna,
futok örökké az örök tavaszba.

2007. december 30., vasárnap

Varjak a télben

Ma a szokottnál is jobban fájt a tél,
s mikor hazaértem, te sem öleltél -
rosszkedvedbe botlottam a küszöbön.


Szádból fütyült a szél, beleborzongtam,
varjak ültek körém tömött sorokban -
hogy felcsipkedjék maradék örömöm.

 

Hetek óta a Nap se néz a Földre,
kedvemet a kedved kerékbe törte -
hallottam, ahogy az ünnep elköszön.

2007. december 23., vasárnap

Karácsonyi szédült szonett

Mint ismerős és rég vágyott bódulat,
úgy hullt lelkemre idén is az ünnep.
Megbocsátva sok hétköznapi bűnnek
kábán ácsorgok a gyertyafény alatt.


Ez valami furcsa, gyönyörű "másnap",
mikor az örömtől vagyok részeg,
a levegő mámoros, ajkam hebeg,
fejemben kis harangokat ráznak.

 

S oly jó ez a karácsonyi szédület.
Kilopja belőlem az év gondjait,
dacos haragot s a sértettségeket,

 

s minden bajt, bánatot, könnyet eltemet.
A szeretet bennem becsípett kicsit,
s tán ki sem józanodik már, meglehet.

2007. december 16., vasárnap

A versmadár

Ha lelkedre száll a versmadár,
ne mozdulj, ne is lélegezz,
hogyha vele együtt szárnyalnál,
engedd közel a szívedhez.


Ha dalba kezd a versmadár,
ringasd, mint szót az ajkadon.
A varázs kalitkába zár -
s e börtön gyöngéd oltalom.

 

Mert ha nálad a versmadár,
nem bánthat semmi félelem,
tudja majd, hogyha arra jár,
megpihenhet a lelkeden.

2007. december 13., csütörtök

Ünnep

Nem bánom már, ha hallgat a líra.
Beláttam, a valóság főművét prózában írja -
egyszerű, szerény, fénytelen szavakkal.
A mindennapok elrongyolt füzetébe
csak körmöl egyre, mintha sose lenne vége,
s boldog, ha olykor születik egy dal.

 
Ilyenkor ünnepet ül a lét romjain.
Italába kerül sok félbe hagyott rím,
szépen csengő, jól sikerült asszonánc,
hogy e rövidke élet szikár józanságát
a vers varázsa úgy ölelje át,
mint szívet a lobbanó, tünékeny románc.

2007. december 10., hétfő

Drog

Tizedik napja, hogy tiszta vagyok,
s érzem, ahogy a hiány megtizedel.
Véresre vakarom a szűz lapot
egy ócska rímért – tudom, nem hiszed el…
de tíz nap, tíz éj, hogy tollam reszket,
már-már szétszakít a belső késztetés.
Ha bőröm alá lőném a verset,
úgy is érezném, kevés, kevés, kevés…

2007. november 20., kedd

Év végi merengés

Így év vége felé, mikor a heteket
csak ünneptől ünnepig számlálja az
ember, már előre néz (hátra talán nem
mer): jut-e még kalácsra, mézre, idén a
fa majd a plafonig ér-e?... És már lép is
tovább - ahogy kergeti a könyörtelen
idő. A napok konok egymásutánja
úgy görög alatta, mint ezernyi szürke
kő, s ha olykor színes kavicsot dob elé
az élet, elég, hogy szebbnek lássa tőle
a búcsúzó évet. Hisz' csak néhány röpke,
zúzmarás éjszaka, fagy marta, késői
virradat, és az esztendő elveszti a
homlokára mélyült, szélfútta ráncokat:
átbillen a lomha, békés nagymutató,
s már a küszöbön térdel a tavalyi hó.

2007. november 19., hétfő

Téli szél

A szél arctalan, akár az újhold,
olykor mégis mosolyogni látom,
ahogy a kerten némán átsuhan
nyári, csillagfényes éjszakákon.

Ám ilyentájt, november közepén
rosszkedvétől hangosak az utcák.
Fák jajongnak, süvölt a kapualj
és didereg rajtam a nagykabát.

Megdermeszt a korai havazás,
hoppon marad a gyermeki öröm,
s én a szél nyárból őrzött derűjét,
mint rideg jégcsapot, összetöröm.

2007. november 12., hétfő

Curriculum vitae

Születtem hatvanöt őszén,
apró, elsőszülött leány.
Szemem, hajam mint a kőszén,
hogy szép voltam, nem mondanám.


Gyermekkorom, mint a másé:
hinta, a tér és a Sziget,
iskolák, majd - ócska klisé,
de tanultam az "életet".

 

A munkát, mert kell a kenyér,
és az értelmét a tettnek.
Hogy ad és elvesz a tenyér...
s közben kísértek a versek.

 

Tanultam szeretni lázban,
és hogy vannak örök dolgok,
hogy ország és határ 'száz' van,
de "otthon"-t csak itthon mondok.

 

És még mindig csak tanulom,
hogy nincsenek véletlenek,
s hogy bármi van vállamon,
cipelni kell a terheket.

 

S okítom fiam a szépre,
míg ő tanít hinni a mesét,
hogy lehet jó is a vége,
s hogy valamit valamiért.

...

Az élet, akár a vers, szól
hozzám, és ma már figyelek.
Lehet túl messze a távol,
ma értem jönnek a hegyek.

2007. november 9., péntek

Álom

Olykor az álom,
akár egy lábnyom,
átbotlik életen-halálon,
hogy nálad vagy
nálam magára
találjon.
Hiszen a való
pont arra való,
hogy legyen
benne jó,
valami apró
szeretnivaló.
Mint a napfény
télnek idején,
vagy egy csillag
az éj köldökén,
egy út, egy cél,
arcodon a szél,
a pillanat,
ahogy lelkedhez ér,
a mágia,
a hét és a három,
vagy csupán
egy álom,
mi átlebeg
életen, s halálon.

2007. november 6., kedd

Mikor a tél a lelkemhez ér

Mindenszentek után, mikor novemberi
esők jönnek konok-monoton, s a hajnal
lehelete megdermed az elfüggönyzött,
fénylő ablakon, a kertek fölé, akár

ólomszín kárpit, csökönyös, lélekölő
köd feszül. Készül a tél bennem is... Egész
legbelül. Odakint még meg-megölel a
fürge, őszi szél, de a szív ilyenkor már

semmit nem remél. A szűkre szabott, bágyadt
nappalokra korai és ólomnehéz
alkonyat szakad. Az est kitakarja a
parkban a belakott padokat, hidege

vág, akár a jól edzett penge, éles és
halálos az éjszaka csendje, s a Hold is
sápadt, vértelen és mostoha, mint járda-
szigeten a vézna koldus-vacsora.

...

Mindenszentek után, mikor elnémulnak
a bolydult temetők, s a krizantémokat
megcsípi a reggeli dér, ez az a perc,
mikor a tél először a lelkemhez ér.

2007. október 30., kedd

Mécses

Ők sírba - én magamba temettelek,
hogy tested ne zúzza se márvány, se kő.
Csak szeretetem omlik el feletted,
s emlékezetem rajtad a szemfedő.


A szívemben lobogó mécses lángját
csupán saját halálom olthatja ki,
s ha majd találkozunk egyszer odaát,
talán értem is gyújt gyertyát valaki.

2007. október 28., vasárnap

Emlék-bogáncs

Ma, ha az éj elnyeli a sápadt Holdat,
a hajnal fáradtszürke, rút és esélytelen,
s csak távolról pislákoló fény a holnap -
elbotlom olykor még rossz ízű emlékeken.


Mert voltam mélyen, mint beomlott, régi sír,
és álltam magam rakta, nyirkos falak között.
Kertemben csak bogáncs termett, nem gólyahír,
s lépteim alól kifordultak a földrögök.

 

A reggelek mégis életre leheltek,
pedig nem ébredt mellettem se hit, se remény.
S ha azok az idők ma szívemre vernek,
még megbillenek nyugalmam keskeny peremén.

2007. október 23., kedd

Októberi délibáb

Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
és bánatba vonják arcát a földnek,
úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.


A világra hunyva ónszürke szemét,
jéghideg esőket önt szerte az ég,
csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
október karja a csatornákba ér.

 

Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
ázik, ki sírja', és ázik, ki tüntet,
a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
kanálisba fúl a bomlott értelem.

 

Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
elcsúszik a ma a régvolt álmain,
fakult falevelek közt tapod a láb,
és földre hullik az összes délibáb.

2007. október 12., péntek

Makadámút

Ha egyszer haragod okán
az ajtót bevágva
örökre elrohansz, mert hiszed, hogy
nincs több érv
és nincs több sansz,
majd nézz végig az együtt töltött
évek tépett országútján,
s lásd,
még égnek a
Neked s nekem gyújtott jelzőtüzek.
Mert van, amit nem örökít meg
számtalan ronggyá írt versesfüzet,
és nem számít se rag, se rím, se ékezet,
hiszen a szó sokszor
kevés,
torz
és
hiteltelen.
De ha végigbukdácsolsz
a porlepte emlékeken,
majd belátod,
a mi utunk se más, mint a másé:
csupa árok,
szakadozott,
elnyűtt makadám.
Ám hajnalban és éjnek idején, esőben és
ha dér ül meg az út két oldalán,
mindig,
örökkön
égnek értünk a fáklyák.

2007. október 1., hétfő

Foto-gráf

Elmém sötétkamráját magamra zártam,
nem nyithat rám, csak a kósza gondolat.
Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban,
úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt.


Szavak a papíron - lélek a tükörben.
Az ihlet apránként zárt sorokba szédül.
Ezernyi összegyűrt negatív köröttem -
s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül.

2007. szeptember 26., szerda

Emberség (akrosztikon)

Elfordulunk, mintha szégyenünk lenne,
menekülünk, de ott vannak mindenütt.
Bármerre is megyünk, ők jönnek szembe,
elér minket égre néző tenyerük.
Rongyos cipőben és kifakult szívvel
sorsát a szegénység ránk kiabálja.
Ébredő lelkünk felismerést érlel,
gyávaságunkat emberségre váltva.

2007. szeptember 24., hétfő

Őszi kérdés

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.


Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

 

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.

 

 Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?

2007. szeptember 19., szerda

Meglepet(t)és (születésnapomra)

Meglepett és szólásra bírt a tény,
hogy nem éreztem sajgást a szívemen
e verőfényes szerda reggelén.
Pedig kéne, hiszen olyan hirtelen

szaladt el ez az év, a szűk napok,
a hetek, hónapok monoton sora,
hogy most, míg nézem a naptárlapot
- ma ünnepel Dorián,Vilhelmina -,

azon tűnődöm, a negyvenkettő
(osztanám kettővel, az biz' tetszene)
ad-e, vagy csak ráncaim száma nő,
s ha ad bármit, mit kér érte cserébe?

Mert bár nem fáj - tényleg egy kicsit sem -,
hogy belül és kívül egyre vénülök,
azért én egyre kérdem, keresem:
ennyi az élet? Bejgli, aztán csülök,

karácsonyok, húsvétok garmada,
torták, köszöntők - újra és újra és...
Ha ma az idő fogva tartana,
az lenne nekem remek meglepetés.

2007. szeptember 5., szerda

Biztos, ami biztos


Tudod, nem félek a haláltól,
csupán bosszant, hogy egyszer nem leszek.
Nem rendít meg, hogyha rám számol,
ha egyébként jól szólnak a negyedek.

Meglátod, haláli egy tánc lesz -
végre csapok egy jó kis görbe estét.
Ha akarod, te is ott lehetsz,
talán jobban bevésődik az emlék,

hogy voltam! - a létezésen túl -,
sőt, néha még éltem is egy keveset.
Másnap aztán - ha úgy alakul -
mesélj rólam. Ígérem, nem nevetek.

2007. augusztus 27., hétfő

Hamis vitorlák

Úgy sejtem, létezik bennem egy kis, kerek
sziget, valahol úton a szívtől az agyig,
egy sziget, ahol a szavak elrejtőznek,
míg a csavargó ihlet végre megérkezik.


E szószegett, vézna napokon magam is
elbújok itt - gyakorlott, rongyos hajótörött -,
s tűröm, ahogy a vers, mint hófehér, hamis
vitorla jön, majd ködbe vész homlokom mögött.

2007. augusztus 26., vasárnap

Éber éjek

Ez a hőség most más, mint tavaly, vagy eddig
bármikor. Leigáz, a bensődbe tipor,
és nehéz, mint üvegbe sűrült' méz, vagy fa
kérgén az olajsárga gyanta. A meleg
magát a tátogó pórusokba varrja,
s szövetét nem szakítja fel az éjszakák
vézna hűvöse. A virrasztók álmát a
Hold tegnap is verejtékes lepedőkbe
gyűrte, mikor belépett a száz és ezer
szélesre tárt ablakon. S most, hogy közeleg
az alkony, s csak távoli alig-fellegek
szélét festi kékre, tudom, még nincs vége:
újabb fülledt éj szakad az ébren álmodókra.

2007. augusztus 14., kedd

Balatoni alkony

Még csak a távolból sejlik fel az ősz,
de az elmúlás már gyöngén szívemre
esőz, ahogy feldereng az első ránc
a nyár barnára sült, derűs homlokán.
Elrozsdállnak a napok. Hullik a nyír,
a platán, már nem perzsel a déli
napsugár, s a zsivajgó Balatonról is
hazatérnek lassacskán a nyaralók.

Mert újra és újra elöregszik az

év. Kiürülnek a strandok, elcsöndül'
a tihanyi rév, a füredi Annák
táncrendjükből papírhajót hajtanak,
s bár még vitorlások szelik a tavat,
az augusztus végi alkony lustán és
konokon nyúlik el a félárbocra
eresztett és színehagyott partokon.

2007. augusztus 8., szerda

Eltékozolt órák

Ahogy múlnak fölöttem az évek,
s lassan tonnányi emléket vonszol
magával a szívem, egyre többször
keresem az eltékozolt órák,
bénult évek porlepte nyomait.
Mint ki elvesztett valamit, s csak a
hiányt érzi, fülében a semmi
őrjítő hangja szól - rezzenetlen
fogadom, hogy a mogorva idő
sután, karját széttárva válaszol.
Pedig de jó lenne kézen fogni
várakozások süket perceit,
mikor a vágy gondolatban messze
vitt, mikor annyi volt még bennem a
hit, hogy nem számított a "meddig", ha
a "miért" megválthatta álmait.
De jó lenne visszahívni minden
ki nem mondott szót, meg nem írt verset...
Vagy inkább játszani a vakot, és
fittyet hányni arra, ahogy reszket
a hiába-napok kínkeserve,
s falhoz vágni valamit a múltból -
aztán nézni, ahogy a feledés
durván rátapos a cserepekre.

2007. augusztus 3., péntek

Váll a vállhoz

Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,

és úgy hallgatod konok csendemet,

csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.

Te csak légy velem, de ne lássalak,

higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.

Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt

mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy - legyünk. Ketten, egyedül.

2007. július 28., szombat

Nyáréji hervadás

Egy ideje minden az éjbe menekül
az unalomig forró, tikkatag nyárból.
A Hold hűvös, kietlen hegytetőre ül,
és csatakos szőrű bárányokat számol.

A gondolat nehéz, akár a verejték,

a hőség az elmét szűk abroncsba fogja.
Nem álmok születnek, csak bizarr rémmesék,
s vonyítva sír a város megannyi korcsa.

A vers is szűköl, s önjelölt, lázas poéták

homlokán bágyatagon hervad a babér.
A korahajnal már a háztetőkre hág,
mire minden múzsa a Parnasszusra ér.

2007. július 19., csütörtök

Gólyahír és gesztenye

Fölénk nő az idő, mint a falomb,
ránk kérgesedik sok hétköznapi gond,
sorsvonalunk masszív, hajlékony ág,
s már nem jajdulunk, ha fejsze éle vág.

Pedig olykor gyökerestül kéne

mindent szakítva, új ösvényre lépve,
menni, futni túl ezer hegytetőn,
menni, míg egy vad folyó szembejön,

és sodródni a háborgó árral,

összekeveredni iszappal, sárral,
tajtékok között partra csapódva
belesimulni forró lábnyomokba.

De mi csak állunk, törzsünk töretlen,

állunk a szelíd, csöndes rengetegben,
gólyahírre hullik a gesztenye -
s maradunk úgy is, ha menni kellene.

2007. július 17., kedd

Utolsó vers

Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.

Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,

hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.

Elmémben meg nem született költemények

úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.

Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,

verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.

2007. június 29., péntek

Zabolátlan sorok Hozzád

Játszunk, ahogy az idő osztja a lapot.
Kapkodva szeretünk, akár a fürge szél,
két "szia" közt veszünk kabát-kalapot -
most mégis torkomban ül, hogy elmentél.
Mert vagy, mint csuklómon az ér,
mint tenyeremben a kusza vonalak,
mint vacsorához asztalra tett kenyér -
észrevétlen adod oda magadat.

Fölénk nőnek a rohanó hónapok,

a nyár haja egyre az őszbe lebben,
majd a tavasz a télre rákopog, s látod,
ebben a folyvást-szaladásban majdnem
elfeledtem a várásban rejlő ezernyi csodát,
titkát a soha el nem szakadásnak,
mikor egymásba érnek az éjszakák,
s hogy akár látatlan is látlak.

Ahogy távolodsz, úgy jössz bennem közel.

S most közelebb vagy, mint a mindennapokban,
mikor napra nap együtt ébredünk fel,
és a kelő Nap kettősünkre lobban.
Talán a mindig-együtt, meg a megszokás,
s a gondok, miket lelkünkre gyűrtek az évek,
hogy mi se változunk, és egyik nap se más,
eltakarta, hogy ma is, most is ugyanúgy érzek.

Látod, még soraimat se zabolázom,

ma gúzsba kötnek a máskor szelíd szabályok,
hisz' tested nyoma még ott pihen az ágyon,
és nem könnyű most, hogy csak így várok.
De valahogy majd eltelik ez a hat nap
- talán írok Neked még hasonló, suta verseket...
oly jó, hogy újra és újra visszakaplak,
pedig soha el nem veszítettelek.

2007. június 24., vasárnap

Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.

2007. június 18., hétfő

Kék sugár

A csillagok az égről nem kellenek,
ne jöjjön el értem a Göncölszekér -
elég lesz, ha kékre fested a Holdat,
és egy kék sugár majd az ágyamig ér,
hogy holdkóros éjeken, ha akarom,
abba kapaszkodjak álmaim helyett...
mik elapadnak lassan, mint a tinta,
vagy modern versekből az írásjelek.

2007. június 13., szerda

A bolond lány dala

Szilaj viharoknak szerelmese vagyok,
s izzó szemmel lesem a végtelen eget,
jönnek-e messziről dübörgő ciklonok,
palackból szabadult, tébolyodott szelek.

Mikor feltűnnek végre a horizonton,

és a hőség hátán villámok cikáznak,
én, a bolond lány, hajamat kibontom,
s részese leszek e fékeveszett táncnak,

hogy feketék dőlnek az égről a földre,

és ordít az út, a folyók és a hegyek,
száz tajték fut a világon körbe-körbe,
míg én, a bolond lány is viharrá leszek.

Jégesőt könnyezek, hogy hűljön a vérem,

és a sárba dobálom zivatar-ruhám,
majd elrejtőzöm a felhők tetejében,
hogy ez a bolond világ ne találjon rám.

2007. június 12., kedd

Hőhullám

Lassú, fülledt és ólmos ez a nyár,
tátott szájú katlanként hortyog a város.
Ahogy szokott, a hétfő bedarál,
unott a reggel, a délután szabályos.

Léptem alatt felszisszen a járda,

s önmaga árnyékát kergeti egy fűz.
A Nap újabb áldozatra várva
kaján nevetéssel a gomblyukába tűz.

Viselős felhőkön ring a távol,

az alkony ma esőt és enyhülést ígér.
Szelet hoz az est, s a horizontról
álmatagon csorog a kékeslila vér.

2007. június 8., péntek

Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg az ember apró vágyakkal él,

megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél -
tenyerében elférhet a tenger.

2007. május 29., kedd

A benned élő évszakok

Egyik kezed nyár - tűzforró inda,
ha ölel, hevétől kilombosodom.
Másik a tél - mintha a szél sírna
a fák közt fagyos, ködszürke hajnalon.

Egyik szemed ősz - pupillád tükre

éjszín, csillagtalan bánatvégtelen.
Másik tavasz - a jövő reménye,
mi átkacsint kettőnket az életen.

2007. május 19., szombat

Értünk

.... mert meg kell próbálni hinni benne,
hogy egymás nélkül értelme se lenne,
s menni kell, együtt, fejünk felemelve,
ha látszólag már minden elvetélt...

... mert meg kell próbálni napról napra,

egymás szemébe, bőre alá bújva,
minden hajnalon megszületni újra,
érted, értem és a szerelemért...

2007. május 11., péntek

Tétova hold

Ismerlek már rég... talán öröktől is.
Olykor mégse vagy más, csak távoli galaxis,
néma bolygó - titkos és felfedezetlen -,
túl megannyi, ragyogó csillagrendszeren.


S egyszerre vonz és taszít e furcsa gravitáció,
hisz néha menni, máskor maradni volna jó,
és csak keringek körötted, mint tétova hold,
kit űzne a "van" és marasztal a "volt".
 

S bár a jövő ma még fényévnyi messzeség,
talán lesz még idő és szerelem elég,
hogy időn, téren és kozmoszokon át
végül felderítsem lelked rejtett univerzumát.

2007. május 8., kedd

Éji fellegek

Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül
a part bársonyos, gyönge fövenyén,
s csak érzi a tengert ott legbelül -
olyan vagyok nyáresték idején.

Csak hallgatom az est zizzenését

- tán rebbennek angyalok, ördögök -,
sejtem csupán, mint szalad szerteszét
ezer álom a függönyök mögött.

Látnom sem kell, tudom az éjszakát,

ahogy egybemossa a színeket,
s érzem, hogy csukott szemhéjamon át
megszöknek a tegnapi fellegek.

2007. május 7., hétfő

Fényévekre

Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

Tőlünk távolabb fényévekkel

talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.

2007. május 4., péntek

Késői árvaság

Nem tudja, mióta nem keresi senki,
nem számolja a megvénült időt.
Mi hátra van még, valahogy elpergeti -
nyarak, telek vonulnak az ablak előtt.

A szobatárs is csöndes, akár az élet,

de az ő korukban egy pillantás elég.
Értelme sincsen a szócséplő beszédnek,
hiszen tudja régen a minden lényegét.

Csak ül napestig a ronggyá nyűtt fotelben,

s kifelé bámul, bár már oda sem vágyik.
Horizontja elé nehéz függöny lebben -
megint eltelt egy nap. Magánytól magányig.

2007. május 3., csütörtök

Sokadik tavaszom

Korán jött, de nekem sose túl korán,
kár, hogy többnyire éppen csak beköszön,
elüldögél egy-két nap a körtefán,
vagy elnyúlik reggelre a küszöbön,
aztán már szalad is, mint kinek ezer
fontos dolgával másik száz felesel.

Ma, ezen a halkszavú, lusta hétfőn

- vasárnapnak is beillett volna tán -,
mikor a meleg júliust idézőn,
már-már tolakodón akaszkodott rám,
én egy-két óra múltán, mint ki kába,
húzódtam házunk árnyék-oldalába.

Hiszen májust írunk, s a cseresznyefa,

mi nemrég még talpig hófehérben állt,
most százezerszám a levelét ontja,
szépidőfelhők futnak az égen át,
buja zöld lepi az apró kerteket -
s mindettől én is életre ébredek.

Aztán ennek is hirtelen lesz vége -,

elillan a varázslatos kikelet.
Pedig ülnék még kicsit az ölébe',
mint rácsodáló, szájtáti kisgyerek,
kit a mese mindig bűvkörébe von.
Akár engem e sokadik tavaszom.

2007. április 29., vasárnap

[... se tavasz, se nyár...]

Nem volt könnyű most sem az április
- így van ez hosszú évek óta -,
ha volt, ha nem volt apropója,
dühöngtem, kacagtam - még sírtam is.

Ám most, hogy végre május közelít,

apránként csillapul szeszélyem,
hisz' már érik odabent mélyen
az az akarás, az az elszánt hit,

ami bennem időről időre

felszítja a parázsló nyarat,
s a vörösarany lángok alatt
elhamvad a bánatok emléke.

[...]


Jönnek majd vad, szertelen viharok,

s a pernyét is elfújja a szél.
Légy a közelben, ha kellenél -
ha épp se tavasz, se nyár nem vagyok.

Alkonyi rezdülés

Nem tudhatod, mi a szép,
míg nem nézted bámész
szemmel, amint a fény
a sötét birodalmába lép
szelíd csókot lehelve
a sötétlila, alkonyi égre.
S nem tudhatod, mi a szép,
míg egy ilyen pillanatban
nem vontad szívedre
lágyan kedvesed kezét,
s néztétek együtt, mint tűnik el
nyomtalan' a látóhatár széle.

2007. április 26., csütörtök

Tölgy-bánat

A Sziget még ma is épp olyan,
s a Duna is folyik rendületlen,
ott a szív szeret - halálosan,
mint mi egykor, kócos éveinkben.

A huszonhatos ma is ott jár,

s a Pala előtt kígyózik a sor,
jó a fagyi a Kaszinónál,
s még mindig szép a régi kolostor.

Csak az a tölgy nem heverte ki,

hogy már nem minket rejt el az árnya,
de vén fejét büszkén felszegi,
hogy bánatát senki meg ne lássa.

2007. április 25., szerda

Hóhatáron

Letépem neked megdermedt, zúzmarás
lelkem jégvirágát - tűzd a szívedre.
Talán van még odabent annyi parázs,
hogy napjainkból a fagyot elűzze.

Ha hervadásnak indul jégvirágom,

tudni fogom, hogy még él benned a nyár.
De míg bénultan ülsz a hóhatáron,
távolod engem is önmagamba zár.

2007. április 17., kedd

Déltől estig

Déltől estig ökölbe szorult a szombat,
s megsoroztak a szívós, elvetélt percek.
Szádból szavak helyett repeszek zuhogtak,
és én úgy akartam, vágytam már a csendet.

De te csak mondtad és mondtad lankadatlan,

déltől estig - odakint tombolt a tavasz -,
s elindultam feléd száz és száz alakban,
tán úgy akartam hinni, hogy nem te vagy az.

[...]


Végül haragod a sötétségbe ájult,

s nyugtalan álmokká gyúrtad az éjszakát.
Fél éjjel bámultam, hogy fénylik a Tejút,
és látod, mégsem, mégsem öleltelek át.

2007. április 8., vasárnap

Áprilisi nyolcas

Én nem ünneplem ma sem a verset.
hagyom, hogy ezt megtegyék helyettem mások.
Poéták - csupa hóbortos szerzet -,
rímbe szedik nekünk e sivár világot.

Ám én a strófát ma sem dicsérem -

míg költemény születik, minden nap ünnep.
Április van, s így könnyű elhinnem,
hogy a rakodópart kövén most is ülnek.

2007. április 5., csütörtök

A szerelem grammatikája

Kielemezlek, mint a mondatot,
hiszen alanyi jogom, hogy így tegyek.
Nézem, hogy járják táncukat konok-
szép homlokodon a gondolatjelek.

Akár az állítmány, ha kimarad,

vagy egy csonka, torz birtokos szerkezet,
az lennék nélküled - vagy mint szavak,
ha rájuk hullnak zárójel-ketrecek.

S te sem lehetsz, csak hiányos, árva,

esetlen félmondat, hogyha nem vagyok.
Ez a szerelem grammatikája -
magában a legszebb szó is csak dadog.

2007. április 3., kedd

Dúdoló

Hiába dongnak köröttem a szavak,
ma elkerül minden ihletett gondolat.
Pedig úgy adnám neked,
adnám két kézzel a szókat'
de itt bent a szívem hiába nógat...
Csak foszlányok születnek,
hozzád induló gondolatparányok,
nem nyílnak ma számon cifra szóvirágok.
Gyere most közel, bújj ide egészen,
legyél itt a lelkem közelében,
hátha átfolyik beléd a dallam,
mit nem tudok elmondani semmilyen dalban,
csak árad bennem régen,
és tudom, hogy tudod. Érzem.
Mégis elhalkul, mire szavakká nőne.
Halld meg, kedves, és írj kettőnknek
muzsikát belőle, s majd szürke napokon,
mikor ülünk az unott életromokon,
én dúdolni kezdem halkan,
míg benned is megszólal ez a dallam,
s már nem számítanak a sebek,
csak hogy te legyél és én legyek,
s hogyha a szavak napokra
meghalnak bennünk,
ez a dal akkor is ott lesz,
örökre ott lesz nekünk,
fogva tartva szökni vágyó,
bitangoló, szép szerelmünk.

2007. március 31., szombat

Csepp vers

Felásom a kertem, ahogy évről évre,
magot vetek Isten gyöngéd tenyerébe.
S míg a föld beissza fénylő verejtékem,
kinyílik az öröm szívem szegletében.

2007. március 29., csütörtök

Karcos kikelet

Karcos most a kikelet, mint elnyűtt
lemezjátszón az agyonhallgatott bakelit,
felhőket lökdös szerte az égen,
átharapva a reggel azúrkék ereit.

Bennem is lassú dallam csak a vér,

s elmém barázdáin egyre elakad a tű.
Sír a tavasz, szíve a földig ér,
akár az enyém, e félrehangolt hegedű.

2007. március 26., hétfő

Töredék

Egy ritmus visszhangot ver tudatomban,
mintha szólongatna egy másik én.
A falon furcsa, nehéz árnyék lobban,
majd eltűnik homlokom szövetén.

Érzem, a mának végtelen vége van,

akár a bennem vajúdó versnek.
Csak bolyongok egyre, unott-céltalan -
sejtenként lőnek agyon a percek.

2007. március 22., csütörtök

Ébredések

Alig-rügyeit magára zárta a kikelet
- fenyegető kis öklök százezer ághegyen -,
toporzékol odabent a várás, a "nem lehet",
szirmaira hullik a rózsa vérű türelem.

S mikor e megtorpant tavaszban kinyílik a Nap,

elmosolyodnak az ázott ballonkabátok.
Tél gyötörte arcokba a fény jókedvet harap,
s e fényben lassan én is magamra találok.

2007. március 20., kedd

Bírni vágyom a percet

Tűnődöm, mint lobban el az idő,
s miként tűnik a semmibe az egyszeri,
megismételhetetlen pillanat.
S félem a soha vissza nem térő
jelent - a sorsot, ahogy rendre elnyeli
a szellőként lebbenő alkalmat.

Tűnődöm, vajon majd felismerem,

mikor leírom a legutolsó sort is,
hogy ez volt az, hogy ez AZ volt?
Vagy olyan lesz, mint némely szerelem,
öröknek hitt, mégis átlátszó és hamis,
ábránd, mi réges-rég hamvába holt?

S ha megszületik az utolsó dal,

az utolsó érintés, az utolsó csók,
megszólít-e, vagy nyomtalan elvész?
Életem csak gyönge árvalányhaj,
s én bírni vágyom a percet, az utolsót,
mielőtt köddé lesz a nagy egész.

2007. március 14., szerda

Ne búcsúzz majd

Ha egyszer menned kell, kérlek, ne búcsúzz,
csak tedd be magad után az ajtót halkan,
ne keress szánalmas mentséget magadnak,
ha majd a szíved egy napon máshova húz.

Hisz' minden, mit mondani tudnál, fájna,

s többé már nem akarnék haragudni rád,
mi haszna lenne, ha szívemre hazudnád
mindazt, mi már más megvalósult álma.

Ne búcsúzz, kérlek, ha egyszer menned kell,

csak jó hangosan vágd be majd a kiskaput,
ne halld, mint a kiáltás a torkomig fut,
hogy miért, miért is engedtelek el.

2007. március 11., vasárnap

Körmondat

Ismered-e, mondd, a hiányt,
amit belső csended kényszerít,
mikor futnál toronyiránt,
hogy ne érezd azt a gyötrő kínt,

a szószegett, reménytelen

nap végén a kétségbeesést,
mert ellened fordult minden
gondolat, és torz jövő kísért,

hogy egy nap örökre elhagy

csapodár, könnyűvérű múzsád,
elhiteti, hogy költő vagy
- micsoda szánalmas hiúság -,

majd világos lesz és konkrét,

akár körmondat végén a pont,
hogy kár a leírt sorokért
- nem költészet, csak öncsalás volt,

aztán két rím közt ott felejt,

s gillotinként zuhan rád a tény,
vesztes vagy, önhitt és selejt,
ki eltűnt önmaga szigetén.

2007. február 28., szerda

[talán sosem]

ha aznap én nem arra...
és te nem pont akkor...
ha én nem éppen jobbra...
s te nem este hattól...

ha én nem leszek olyan...

s te épp nem egészen...
ha én nem túl komolyan...
s te csak a szeszélyem...

ha nem úgy és nem annyi...

ha helyettem egy más...
ha neked az a randi...
s ha nekem felemás...

ha aznap az éjszaka...

ha a csillagok nem...
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen...

talán sosem...

Kávé és szerelem

Ónszürke, álmatag reggelen
forró fekete az ágyban.
Majd vállgödrömbe fekszik lágyan
egy kis ébresztő szerelem.

Szájak és kezek, ujjak tánca,

"elkésünk" - kattog a vekker.
Futni kell mindjárt a gyerekkel,
és csupa kávé a tálca.

Lehetne talán írni róla

valami emelkedettet.
Mibe a vers is belereszket.
De ez sose lesz az "Óda".

Hiszen nem rendült meg a világ -

s mint máskor, fölkelt a nap.
De jó, mikor szívembe harap
e hétköznapi boldogság.

2007. február 23., péntek

Ritmuszavar

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,

hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.

2007. február 18., vasárnap

Rezignáció

Ma végleg bealkonyult. Kék távolba hullt a múlt,
ahogy önáltatásom fénye végigfutott tükrünknek
szépre hazudott foncsorán. De másként lesz ezután,
mert én másként akarom. Már nem számít, hogy
volt sok ragyogó hajnalom, hogy egykor csak
futó árnyát láttam az éjből visszanéző Holdnak.
Kár volt hinnem, hogy kettőnk reggele újra virrad,
s hogy majd pont ránk nem zuhan le az örök este.
De ma minden kimondott és ki nem mondott
szavad azt üzente: minden, mi hozzám fűzött,
elkopott. Azért mosolyom ezután is mindig megkapod,
csak fájdalmaim rejtem el előled. Hisz' nincs
hiábavalóbb, mint a könnyek - nem mossák el
a valóság zúzott hordalékait. Lesz versem, mi majd
más lelkébe hasít, de te tőlem nem olvashatsz többé,
csak szelíd, míves és csupa-derű strófát.
Megyünk tovább, és jönnek velünk az éjszakák,
nézzük, ahogy hízik, majd fogy a Hold, s hogy
egykor minden nap a fényről s a reggelekről szólt,
szép lassan végleg magunkba temetjük.

2007. február 17., szombat

Hiányjel

már a szikrája sincs
pedig napra nap várom
megkopott régi kincs
múltamba dermedt álom

se test, se a lélek

nem indul el már felém
kiürült, torz fészek
vagyok létem közepén

lehetnék csinos képlet

szabályos, mint a számok
de úgy hozta a végzet
hogy csak hiányjel vagyok

lehetnék kicsi dal

vagy szerelmes költemény
de a dallam elhal
hátad sivár szigetén

2007. február 14., szerda

Egykedvű elégia

Észre se vette, mikor és mi változott,
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.
 
Tolta maga előtt a lomha heteket
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.
 
Ha kérdezték, válaszolt - kurtán, ahogy élt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.
 
Közönye faláról lecsorgott a bánat,
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.

2007. február 12., hétfő

Óceán ég alatt

A januári ég ma óceán,
s tajtékot vetnek rajta a szelek.
Vihar készül a habok taraján -
ne vigyen el, magamba rejtelek.

Gerincem ívén száz villám cikáz,

szemedből rám tekint a horizont.
Csak nézed, ahogy elsodor a láz,
s fénylő prizmaként színeimre bont.

Homlokodnak ködös-szép tengerén

a hullámverés lassan szelídül.
Míg örvénylik bennünk a "te meg én",
messze fut a széllel az "egyedül".

2007. február 7., szerda

Szürkületi zóna

Időnként mosolyt hazudik
kicsorbult arcomra a tükör,
pedig a ma, s a másnap is
újra és újra kerékbe tör.

A zúzós, szürke reggelek,

a kedd-szerdák taposómalma
rám ég, majd csendben lepereg,
mint bőrömről a nyári barna.

A hétköznapok folyosóján

rideg és unalmas a csempe.
"Jó látni téged" - mondanám,
de ott is csak én jövök szembe.

2007. február 4., vasárnap

Homokpergető

Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,

megtáncoltattál ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,

tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.

2007. január 31., szerda

Alkonyi csendélet

Este hat tájban, mikor a téli alkony
kékesen elnyúlik az ablakpárkányon,
búcsút intenek a szobában a tárgyak
a januári nap tűnő aranyának.

A polcok mélyén összesúgnak a versek.

A félhomály akár hűvös, puha permet,
a könyveket szelíd ölelésbe vonja,
mintha a rímeknek védőszentje volna.

A kanapé ráncain megbotlik a rend,

s félszeg mosollyal, lábujjhegyen jár a csend.
Az ihletett perc akarnok súlya alatt
magába fordul az ébredő gondolat.

Lila fény vetül a falra odakintről,

míg az est részegen a kerítésnek dől,
s ahogy bútorok közt élednek az árnyak,
úgy épül ravatal a tetszhalott mának.

2007. január 23., kedd

Te, ki félszavakból ért

Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,

s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.

Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,

hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,

lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.

2007. január 21., vasárnap

Röpképtelen napok

Homlokom mögött szép szavak suhannak,
fiókái egy szárnyas gondolatnak.
S mint átutazóban gyönge madarak
tolják maguk előtt az örök nyarat,
én úgy hordozom magamban a verset.

De vannak napok, mikor bár repülnék,

a föld nem enged, hallgatnak a zenék.
Elhúznak fölöttem a nyers verssorok,
s én megtörten, ágálva tátogok,
míg rám lel, s hátára vesz a kósza ihlet.

2007. január 1., hétfő

Az önzetlenekhez

Van, kinek tenyere ég fele néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.

S van, ki lehajol, tenyere meleg,

összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.

Mert szemében nincs se vád, se kétség,

s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.