Minden reggel elfeledlek

Minden este elsiratlak újra,
újra és újra, apró, félperces,
görcsös kis zokogásokba fúlva,
ahogy üveg mögé zárt, nem múló
mosolyodat látom.

A valóság acélbetétes bakanccsal
gyalogol át a csönd verte házon.
Tán ezért alszom rosszul éjjelente,
s ezért nincs álmom se, hiszen már
te nem lehetsz benne.

S minden reggel újra elfeledlek,
a nyolc órák föléd kerekednek,
míg haza nem érek – tik-tak, tik-tak.
A valóság rám rúgja az ajtót.
S újra elsiratlak.

Számban hordom

Őszül a táj, s testem is beleőszül a tájba,
színes a rabruhám, de lelkem ködszürke zárka,
nem hatol be semmi sem, ami nem rólad mesél,
úgy hiszem, testemben most éppen másvalaki él.

Őszül a táj, s a szív is belelassul az őszbe,
napsütötte nyáremlékek zuhannak a földre.
Köröttem rőt avar, mélyülő iszap a bánat,
számban hordom a nevedet, s visszakiabállak.