Van, kinek tenyere ég fele néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.
S van, ki lehajol, tenyere meleg,
összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.
Mert szemében nincs se vád, se kétség,
s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése