Egy ritmus visszhangot ver tudatomban,
mintha szólongatna egy másik én.
A falon furcsa, nehéz árnyék lobban,
majd eltűnik homlokom szövetén.
Érzem, a mának végtelen vége van,
akár a bennem vajúdó versnek.
Csak bolyongok egyre, unott-céltalan -
sejtenként lőnek agyon a percek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése