ha aznap én nem arra...
és te nem pont akkor...
ha én nem éppen jobbra...
s te nem este hattól...
ha én nem leszek olyan...
s te épp nem egészen...
ha én nem túl komolyan...
s te csak a szeszélyem...
ha nem úgy és nem annyi...
ha helyettem egy más...
ha neked az a randi...
s ha nekem felemás...
ha aznap az éjszaka...
ha a csillagok nem...
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen...
talán sosem...
2007. február 28., szerda
Kávé és szerelem
Ónszürke, álmatag reggelen
forró fekete az ágyban.
Majd vállgödrömbe fekszik lágyan
egy kis ébresztő szerelem.
Szájak és kezek, ujjak tánca,
"elkésünk" - kattog a vekker.
Futni kell mindjárt a gyerekkel,
és csupa kávé a tálca.
Lehetne talán írni róla
valami emelkedettet.
Mibe a vers is belereszket.
De ez sose lesz az "Óda".
Hiszen nem rendült meg a világ -
s mint máskor, fölkelt a nap.
De jó, mikor szívembe harap
e hétköznapi boldogság.
forró fekete az ágyban.
Majd vállgödrömbe fekszik lágyan
egy kis ébresztő szerelem.
Szájak és kezek, ujjak tánca,
"elkésünk" - kattog a vekker.
Futni kell mindjárt a gyerekkel,
és csupa kávé a tálca.
Lehetne talán írni róla
valami emelkedettet.
Mibe a vers is belereszket.
De ez sose lesz az "Óda".
Hiszen nem rendült meg a világ -
s mint máskor, fölkelt a nap.
De jó, mikor szívembe harap
e hétköznapi boldogság.
2007. február 23., péntek
Ritmuszavar
Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.
Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,
hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.
Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,
hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.
2007. február 18., vasárnap
Rezignáció
Ma végleg bealkonyult. Kék távolba hullt a múlt,
ahogy önáltatásom fénye végigfutott tükrünknek
szépre hazudott foncsorán. De másként lesz ezután,
mert én másként akarom. Már nem számít, hogy
volt sok ragyogó hajnalom, hogy egykor csak
futó árnyát láttam az éjből visszanéző Holdnak.
Kár volt hinnem, hogy kettőnk reggele újra virrad,
s hogy majd pont ránk nem zuhan le az örök este.
De ma minden kimondott és ki nem mondott
szavad azt üzente: minden, mi hozzám fűzött,
elkopott. Azért mosolyom ezután is mindig megkapod,
csak fájdalmaim rejtem el előled. Hisz' nincs
hiábavalóbb, mint a könnyek - nem mossák el
a valóság zúzott hordalékait. Lesz versem, mi majd
más lelkébe hasít, de te tőlem nem olvashatsz többé,
csak szelíd, míves és csupa-derű strófát.
Megyünk tovább, és jönnek velünk az éjszakák,
nézzük, ahogy hízik, majd fogy a Hold, s hogy
egykor minden nap a fényről s a reggelekről szólt,
szép lassan végleg magunkba temetjük.
ahogy önáltatásom fénye végigfutott tükrünknek
szépre hazudott foncsorán. De másként lesz ezután,
mert én másként akarom. Már nem számít, hogy
volt sok ragyogó hajnalom, hogy egykor csak
futó árnyát láttam az éjből visszanéző Holdnak.
Kár volt hinnem, hogy kettőnk reggele újra virrad,
s hogy majd pont ránk nem zuhan le az örök este.
De ma minden kimondott és ki nem mondott
szavad azt üzente: minden, mi hozzám fűzött,
elkopott. Azért mosolyom ezután is mindig megkapod,
csak fájdalmaim rejtem el előled. Hisz' nincs
hiábavalóbb, mint a könnyek - nem mossák el
a valóság zúzott hordalékait. Lesz versem, mi majd
más lelkébe hasít, de te tőlem nem olvashatsz többé,
csak szelíd, míves és csupa-derű strófát.
Megyünk tovább, és jönnek velünk az éjszakák,
nézzük, ahogy hízik, majd fogy a Hold, s hogy
egykor minden nap a fényről s a reggelekről szólt,
szép lassan végleg magunkba temetjük.
2007. február 17., szombat
Hiányjel
már a szikrája sincs
pedig napra nap várom
megkopott régi kincs
múltamba dermedt álom
se test, se a lélek
nem indul el már felém
kiürült, torz fészek
vagyok létem közepén
lehetnék csinos képlet
szabályos, mint a számok
de úgy hozta a végzet
hogy csak hiányjel vagyok
lehetnék kicsi dal
vagy szerelmes költemény
de a dallam elhal
hátad sivár szigetén
pedig napra nap várom
megkopott régi kincs
múltamba dermedt álom
se test, se a lélek
nem indul el már felém
kiürült, torz fészek
vagyok létem közepén
lehetnék csinos képlet
szabályos, mint a számok
de úgy hozta a végzet
hogy csak hiányjel vagyok
lehetnék kicsi dal
vagy szerelmes költemény
de a dallam elhal
hátad sivár szigetén
2007. február 14., szerda
Egykedvű elégia
Észre
se vette, mikor és mi változott,
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.
Tolta
maga előtt a lomha heteket
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.
Ha
kérdezték, válaszolt - kurtán, ahogy élt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.
Közönye
faláról lecsorgott a bánat,
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.
2007. február 12., hétfő
Óceán ég alatt
A januári ég ma óceán,
s tajtékot vetnek rajta a szelek.
Vihar készül a habok taraján -
ne vigyen el, magamba rejtelek.
Gerincem ívén száz villám cikáz,
szemedből rám tekint a horizont.
Csak nézed, ahogy elsodor a láz,
s fénylő prizmaként színeimre bont.
Homlokodnak ködös-szép tengerén
a hullámverés lassan szelídül.
Míg örvénylik bennünk a "te meg én",
messze fut a széllel az "egyedül".
s tajtékot vetnek rajta a szelek.
Vihar készül a habok taraján -
ne vigyen el, magamba rejtelek.
Gerincem ívén száz villám cikáz,
szemedből rám tekint a horizont.
Csak nézed, ahogy elsodor a láz,
s fénylő prizmaként színeimre bont.
Homlokodnak ködös-szép tengerén
a hullámverés lassan szelídül.
Míg örvénylik bennünk a "te meg én",
messze fut a széllel az "egyedül".
2007. február 7., szerda
Szürkületi zóna
Időnként mosolyt hazudik
kicsorbult arcomra a tükör,
pedig a ma, s a másnap is
újra és újra kerékbe tör.
A zúzós, szürke reggelek,
a kedd-szerdák taposómalma
rám ég, majd csendben lepereg,
mint bőrömről a nyári barna.
A hétköznapok folyosóján
rideg és unalmas a csempe.
"Jó látni téged" - mondanám,
de ott is csak én jövök szembe.
kicsorbult arcomra a tükör,
pedig a ma, s a másnap is
újra és újra kerékbe tör.
A zúzós, szürke reggelek,
a kedd-szerdák taposómalma
rám ég, majd csendben lepereg,
mint bőrömről a nyári barna.
A hétköznapok folyosóján
rideg és unalmas a csempe.
"Jó látni téged" - mondanám,
de ott is csak én jövök szembe.
2007. február 4., vasárnap
Homokpergető
Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.
Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.
Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.
Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.
Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)