2004. április 27., kedd

Elgyengült pillanat

Talán ha most székem mögé lépve
lüktető halántékomat hűs kezedbe fognád,
s fáradt fejemet széles mellkasodra vonnád,
hagynám, hogy kimasszírozd belőlem
az elgyengült nap meggyötört perceit.
Így csak hunyt szemmel gondollak ide,
idézlek meg sóváran a közelembe,
s már érzem erős kezed lágy érintését
homlokom megfeszült bőrén siklani.
Hallani, ahogy odabenn csörömpölve
törnek össze a mának dirib-darabjai.
Rámtelepszik a csönd, csak a gép zúg
az íróasztalon, s a falon az óramutató
múlatja az elketyegő, roskatag időt.

2004. április 20., kedd

Hangodért

Hangod ma úgy jött át az éteren,
mint nyugodtan áradó, lassú folyó.
Belemerítkeztem, s hagytam,
hadd járjon át hűs hullámként a jó.
Nem várt nyugalmadba kapaszkodva
hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,
s én ernyedten, hálásan hallgattalak,
a feloldozásra várva.
Nem volt rá szükség, hangod elárult.
s én úgy szerettelek, mint ájult
nyári mező az életet adó esőt,
mint felhőt aléltan tikkadó füvek.
Ma csak ennyiért,
ma a hangodért szerettelek.

2004. április 1., csütörtök

Tünékeny perc

Láttam már a napot kelni,
koldusasszonyt térdepelni,
láttam tengert, várromokat,
pirostetős házsorokat.

Láttam csillagokat hullni,
könnyet arcról lecsordulni,
lLáttam folyót, városokat,
fagyott embert a híd alatt.

Láttam a Hold túloldalát,
újszülöttnek első haját,
láttam anyát bánatában,
aranysármányt kalitkában.

Láttam lelket levetkőzni,
szeretőket összeveszni,
láttam földi mennyországot,
háborúban szörnyű poklot.

Láttam férfiembert sírni,
politikust jégre menni,
láttam hajót vad vizeken,
szivárványt a fellegeken.

Élhetek még ugyanennyit,
mégsem láttam szinte semmit.
Felvillanó, röpke képek,
  tünékeny perc – ez az élet.