Háladal azokért, akik nem bújhatnak el

Kialvatlan húzza magát ágytól ágyig,

nem kíván sokat, csak ő is hazavágyik,

de kisszobája mélyén mégse bújhat el,

hogy gyógyít vagy elszalad, nem mérlegel.

És áll a pult mögött, hogy ne maradj éhen,

mit adhatok, mennyi lesz, köszönjük szépen,

és maradna otthon, de túl hosszú a sor,

a közért nem zárhat be három órakor.

Órákig rostokol az országhatáron,

a kormányra dőlve elnyomja az álom,

vágyja az otthonát, de tele a raktér,

hisz te is csak épphogy kamiont nem vettél.

S ha lever a lábadról a rossznyavalya,

várnád, hogy eléd megy a sarki patika,

hol a kis ablak mögött ember, nem robot,

ki kiszolgál úgy is, ha rossz a modorod.

És van még számtalan, aki nem bújhat el,

te csak nézed a harcot, míg ő menetel,

s ha hálát nem is érzel, köszönd legalább,

hogy gyógyít az a kéz, és bírja az a láb.

Pánik

Én nár nem félek semmitől.
Tartok ettől-attól:
hogy kedvenc tükröm leesik a falról,
vagy hogy két fészbúk-poszt között
odaég a nagy gonddal készített aprósütemény.
Tudom, rajta ülünk a Föld tüdején,
és pont úgy fuldoklik,
mint pánikbeteg a rohama idején.
Engem nem riaszt, ha a villamoson
kettővel többet tüsszent valaki,
s az sem, ha a frissen mosott autókat
a messziről jött vörös, sivatagi homok ellepi.
Az sem aggaszt, ha angol tudósok
az évszázad meteoritját vizionálják,
s nem izgat, ha elfogy a boltból a liszt vagy a mák,
és hidegen hagy az úgynevezett "nyugtalanító hírek" érkezése.
A médiabombák robbanása miatt én biztos
nem teszem az olvasmányom félre,
és a szalagcímekben is
csak a helyesírási hibákra kapom fel a fejemet.
Ám, hogy egy nap elkopik elmémben a gondolat,
ellenem fordulnak a szeretett szavak,
s írásra görbült ujjaim alatt nem születnek,
csak néma és világtalan szpészek,
ettől tényleg lever a víz.
Igen, ettől tényleg rettegek.