Déltől estig ökölbe szorult a szombat,
s megsoroztak a szívós, elvetélt percek.
Szádból szavak helyett repeszek zuhogtak,
és én úgy akartam, vágytam már a csendet.
De te csak mondtad és mondtad lankadatlan,
déltől estig - odakint tombolt a tavasz -,
s elindultam feléd száz és száz alakban,
tán úgy akartam hinni, hogy nem te vagy az.
[...]
Végül haragod a sötétségbe ájult,
s nyugtalan álmokká gyúrtad az éjszakát.
Fél éjjel bámultam, hogy fénylik a Tejút,
és látod, mégsem, mégsem öleltelek át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése