Fölénk nő az idő, mint a falomb,
ránk kérgesedik sok hétköznapi gond,
sorsvonalunk masszív, hajlékony ág,
s már nem jajdulunk, ha fejsze éle vág.
Pedig olykor gyökerestül kéne
mindent szakítva, új ösvényre lépve,
menni, futni túl ezer hegytetőn,
menni, míg egy vad folyó szembejön,
és sodródni a háborgó árral,
összekeveredni iszappal, sárral,
tajtékok között partra csapódva
belesimulni forró lábnyomokba.
De mi csak állunk, törzsünk töretlen,
állunk a szelíd, csöndes rengetegben,
gólyahírre hullik a gesztenye -
s maradunk úgy is, ha menni kellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése