Évszakoló - Tavasz

Az égbolt mellkasán színarany medál,
a kopár táj magára vesz minden ékszert,
javában áll a hóvirágkarnevál,
s csorba dértükrén kacagva táncol a kert.

Hírnök

Az első gólya elindult haza,

széttárt szárnyai felhasítják a telet.

Csőrében a tavasz vigasza,

a köd mögül is kikacsintó kikelet.

Matt sorok

Ma úgy vagyok, hogy nem vagyok,

alakom szürke csöndbe vész,

a kedv bennem csak andalog

és létezésem csenevész.

Tükröm üres, néma foncsor,

csak látszat ma az életem,

köd fest meg, majd elmaszatol,

de nincsen bennem félelem.

Látlak, hallak - nem beszélek,

alszik bennem a február,

míg megágyaz az ébredésnek

a márciusi napsugár.

Időt kérek

Idő kéne nekem, rengeteg.
Nem órák - kerek évek.
Hogy helyén legyen minden vessző,
s minden pontot kitegyek.

A szertefutó gondolatra
pányva kéne száz és száz.
Szökni vágyó szavaimra, ha
én nem óvom, ki vigyáz?

Hisz’ ezer dolog szakítja szét
a rímeknek szánt időt,
s a születő vers nem kap mást, csak
magzatmázas szemfedőt.

Idő kéne. Írni naphosszat,
kávé mellett, könnyedén,
kertben, fűben, vagy kocsmapulton,
utca járdaszigetén,

írni éjente, kora reggel,
és ha ágyban ér a dél,
elcsípni a költeményt, mielőtt
idő híján véget ér.