Ha a körülményeid folytán beszűkül az élettered, köréd zárul a város, az
utca, a kert, a ház, egyre kontúrosabbnak látod azt az életet, amit köréd
rajzolt valami nagyobb erő. Ott van előtted, fehér lapon fekete vonalak a
szélrózsa minden irányában. Mikor visszatekintesz, színeket látsz, a harsogó
sárgától az élénkzöldön át a mélybíborig, az azúrkéken keresztül a
fáradtbarnáig. Látod, ahogy az életed hogy vált világosról sötétre, és ment a
sötétből a fény felé, érzékeled a kiáltó vöröset és a lágy púdert, a lilát és a
szürkét is.
Ha most a napjaidra tekintesz, feketék és fehérek egymásutánját követi a
szemed, a napról napra, hétről hétre megszokott ritmusát. Addig nézed, hogy
belefájdul a szemed az egyhangúságba. Gondolsz a sakkra, mennyi kiszámítható,
mégis zavarbaejtően okos lépés lehet előtted. Gondolsz a zongora billentyűire,
az ötvenkét fehér és harminchat fekete billentyűre és a megszámlálhatatlan
dallamra, ami minden, csak nem fekete-fehér. De nem segít. Csak nézed magad
előtt a messze futó rajzot, és gondolatban elkezded kiszínezni. Nem
tervszerűen, csak ahogy épp a szemed kívánja. A rajz nem a tiéd. Tudod, hogy
amiben vagy, azt is megrajzolta már valaki - és az előtted lebegő képet is.
Neked csak az a dolgod, hogy kiszínezd. És tudod, hogy csak te színezheted
olyanra, amilyet szeretnél. Még nem látod a rajz végét, csak kontúrokat a
távolban. De színezel, hogy legyen miért előrébb lépni minden nap, hogy legyen
hová függeszteni a tekinteted ahelyett, hogy hátrafelé nézegetsz. Színezel, és
nem számít, hogy másnak tetszik-e vagy sem, a saját életedet színezed lépésről
lépésre, a beszűkült keretek között is a végtelenségig tágítva a teret.
