Két csönd között

Idén a tavasz elmossa a szavakat,
az ihlet elúszik, a gondolat szétszalad.
Május aranya viharfelhőn délibáb,
az ablakon csak sápadt alkony vérzik át.

Egy költemény a pocsolyaszín ég alatt,
két csönd között, mint elvakart seb, felfakad,
s a váratlanul rajtam ütő villanás
csak szétfröccsenő, unott eső – semmi más.

Didaktikus dal

Én nem adom meg magam a sorsnak,
mert mindig lehet a rossznál rosszabb,
és sokszor volna keseregni ok.
Az élet elbánt velem is párszor,
s olykor úgy érzem, hogy szétforgácsol,
hogy a napok sora csak úgy elcsorog.

De ha visszanézek, utam egy híd,
mi számtalan zúgón átsegít,
és mindig jönnek velem szembe is.
Így nem adom meg magam a sorsnak,
hisz kemény telek mindig is voltak,
de egykettőre eljön április.

Néha nehéz, de többnyire semmi
a csalódásokat átvészelni,
mi egykor bántott, elengedtem rég.
A reggelekben új remény ébred,
mi segít nekem vigyázni Téged,
és úgy szeretni, ahogy szeretnéd.

Nem adhatod meg magad a sorsnak,
legszebb szó a szótárban a holnap,
s rögtön utána a holnapután.
A Nap se kérdi, fel kell-e kelni,
Te se gondolkodj, hogy jó-e élni,
csak élj – a többit nyugodtan hagyd rám.

Örök csendbe zárt anyák

Az örök csendbe hullott anyák
könnye bús eső az ablakon,
s az imbolygó, gyönge gyertyaláng
csak a bánatra jó alkalom.

Mert a konok hiányt nem lehet
csokorba kötni, mint a rózsát,
a ködbe veszett Édeseket
bebalzsamozta már a jóság.

Az örök csendbe zárt anyákat
virágok özöne se kelti fel,
a májusi első vasárnap
árvák mellkasára tenyerel,

s megfojtja odabent a sírást,
hiszen úgyis minden hiába,
és egyszer muszáj, hogy megbocsásd,
hogy elment, s ki se csöng a száma.