Súlyos felhőkből szakadt le a hó,
s ébredező szavaim óvón belepte.
Gondolat született, versnek való -
most éjszemű varjak köröznek felette.
Csattog a csőrük, szemükben éhség,
kíméletlenül zuhant szívükre a tél.
Kopasz ágak közt prédára lesnek,
a hófehér, konok csend ínséget ígér.
Gyertek csak, gyertek, gyilkos madarak,
magamból szakítok, hogyha enni kértek.
Elfordulok, míg véremből isztok,
csak hagyjátok élni lelkemben a verset!
2005. december 27., kedd
2005. december 22., csütörtök
Gyöngéd ébredés
Hiába ébreszt a decemberi hajnal,
paplanként ölelem az áldó sötétet.
Míg odakint az utcai lámpák fénye
hideg-sárgán a dermedt aszfaltba égett,
én melengető, színes álmok közt jártam.
Sosem látott vidékekre vitt a lábam,
hol rám köszöntek ismeretlen emberek.
Tán elhagyott volt-életem mozaikjait
hintette elém a végtelen képzelet,
talpam alá simítva lépteim porát.
De lehet, jövőm üzent az álmokon át,
hogy higgyem, van még előttem százezer út.
Ahogy apránként derül a hajnali ég,
a gondolat a valóság karjába fut,
s átkarolja testem a gyöngéd ébredés.
paplanként ölelem az áldó sötétet.
Míg odakint az utcai lámpák fénye
hideg-sárgán a dermedt aszfaltba égett,
én melengető, színes álmok közt jártam.
Sosem látott vidékekre vitt a lábam,
hol rám köszöntek ismeretlen emberek.
Tán elhagyott volt-életem mozaikjait
hintette elém a végtelen képzelet,
talpam alá simítva lépteim porát.
De lehet, jövőm üzent az álmokon át,
hogy higgyem, van még előttem százezer út.
Ahogy apránként derül a hajnali ég,
a gondolat a valóság karjába fut,
s átkarolja testem a gyöngéd ébredés.
2005. december 17., szombat
Banális
Írnék verset... Rólad.
Arról, hogy hiányzol.
Vagy hogy a tegnap épp
most válik a mától.
Megírnám, hogy virraszt
ágyamon az éjfél,
épp odasüt a Hold,
ahol te feküdnél.
Írnék verset... Rólad.
Csak ne lenne banális...
Ne kérdezd, mennyire.
Jobban. Még annál is.
Arról, hogy hiányzol.
Vagy hogy a tegnap épp
most válik a mától.
Megírnám, hogy virraszt
ágyamon az éjfél,
épp odasüt a Hold,
ahol te feküdnél.
Írnék verset... Rólad.
Csak ne lenne banális...
Ne kérdezd, mennyire.
Jobban. Még annál is.
2005. december 6., kedd
Pucér ágak, pőre lelkek
Monoton kopog az égi áldás,
tócsába gyűlik a földön a könny,
bánatba fullad a szürke város,
arcokról folyik a méla közöny.
Kémények pipálnak fel az égig,
választ füstöl egy csatornafedél,
pucér ágon száz esőcsepp csillan,
halni indul az utolsó levél.
Fröccsen a víz, elmossa a szépet,
a lelkekből ömlik szerte a bú,
olyan a test, mint téli temető,
s benne a szív csak ázott koszorú.
tócsába gyűlik a földön a könny,
bánatba fullad a szürke város,
arcokról folyik a méla közöny.
Kémények pipálnak fel az égig,
választ füstöl egy csatornafedél,
pucér ágon száz esőcsepp csillan,
halni indul az utolsó levél.
Fröccsen a víz, elmossa a szépet,
a lelkekből ömlik szerte a bú,
olyan a test, mint téli temető,
s benne a szív csak ázott koszorú.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)