Vers-varjak

Súlyos felhőkből szakadt le a hó,
s ébredező szavaim óvón belepte.
Gondolat született, versnek való -
most éjszemű varjak köröznek felette.

Csattog a csőrük, szemükben éhség,
kíméletlenül zuhant szívükre a tél.
Kopasz ágak közt prédára lesnek,
a hófehér, konok csend ínséget ígér.

Gyertek csak, gyertek, gyilkos madarak,
magamból szakítok, hogyha enni kértek.
Elfordulok, míg véremből isztok,
csak hagyjátok élni lelkemben a verset!

Gyöngéd ébredés

Hiába ébreszt a decemberi hajnal,
paplanként ölelem az áldó sötétet.
Míg odakint az utcai lámpák fénye
hideg-sárgán a dermedt aszfaltba égett,
én melengető, színes álmok közt jártam.

Sosem látott vidékekre vitt a lábam,
hol rám köszöntek ismeretlen emberek.
Tán elhagyott volt-életem mozaikjait
hintette elém a végtelen képzelet,
talpam alá simítva lépteim porát.

De lehet, jövőm üzent az álmokon át,
hogy higgyem, van még előttem százezer út.
Ahogy apránként derül a hajnali ég,
a gondolat a valóság karjába fut,
s átkarolja testem a gyöngéd ébredés.

Banális

Írnék verset... Rólad.
Arról, hogy hiányzol.
Vagy hogy a tegnap épp
most válik a mától.

Megírnám, hogy virraszt
ágyamon az éjfél,
épp odasüt a Hold,
ahol te feküdnél.

Írnék verset... Rólad.
Csak ne lenne banális...
Ne kérdezd, mennyire.
Jobban. Még annál is.

Pucér ágak, pőre lelkek

Monoton kopog az égi áldás,
tócsába gyűlik a földön a könny,
bánatba fullad a szürke város,
arcokról folyik a méla közöny.

Kémények pipálnak fel az égig,
választ füstöl egy csatornafedél,
pucér ágon száz esőcsepp csillan,
halni indul az utolsó levél.

Fröccsen a víz, elmossa a szépet,
a lelkekből ömlik szerte a bú,
olyan a test, mint téli temető,
s benne a szív csak ázott koszorú.