Éjféli opció

Elmegy ez az év is. Csak úgy elsétál.
Elsétál hetykén és pofátlanul.
Csak eddig rohant, 
csak eddig volt neki sürgős. 
És az ember végtelenül hülye hős,
sose tanul, csak fut vele, együtt a napokkal,
mindent jó előre megtervez és lefoglal, 
persze mosolyogva, harminckét foggal,
hogy időben és pont akkor 
és pont ott legyen, 
míg percnyi élete úgy libeg,
oly esendőn, akár őszi levél
törékeny ághegyen.

Ha volna varázsköpenyem,
éjfélkor simán magamra ölteném,
hogy elbújtasson, mint szerzőt 
a legapróbb költemény,
vagy elillanjak, akár pezsgőből a
megrészegült, habkönnyű buborék.
Ha lehetne, mikor a tizenkettőt elüti
az óra, egyszer csak sehol se volnék,
hogy ne fájjon úgy,
mikor a lelkes kismutató utoléri,
s hátba veri a kissé már
szenilis és reszketeg öreget. 

Éjfélkor világgá megyek, 
vagy mindenkit egyenként szívemre ölelek.
Nincs más opció.

Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.

Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,

elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,

és csak magunk vagyunk,

aztán mi megyünk hozzájuk,

és ők jönnek hozzánk,

de Hozzátok, Tihozzátok már sose,

egyetlenegyszer se,

hogy abban a lakásban már

más asztal van, s azon a más asztalon

idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után

mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,

hogy bármennyi a süti,

mindig marad belőle valamennyi,

hogy bármelyikünk fája alatt állunk,

nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.

és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,

az ajándéklistán már két névvel

kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,

s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok

tompa fájdalmába,

ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –

alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.

S azt hisszük, egyszer majd más lesz,

elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.

De valójában tudjuk, sose lesz más.

Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,

s hogy vannak terek,  mik zárványokká lesznek,

s úgy maradnak.

Betöltetlenek.

Mindeközben

Én már akkor is unom a telet,

mikor még ki se kerekedett,

s az aszottsovány napok csontjain

úgy feszül a remény, mint az ín.

Sötétben buszoznak a reggelek,

a délutánok korán fekszenek,

míg az utcákon hömpölygő tömeg

elsodorja a legszebb ünnepet.

Pedig ha megállnánk kicsit csöndben,

észrevennénk, hogy mindeközben

megágyaznak a várakozásnak

a földre hullott angyalszárnyak.