Nem akarok megöregedni.
Persze, így van ezzel mindenki,
nemre való tekintet nélkül.
Egy férfi talán szeretőhöz menekül,
azt gondolva, hogy a másutt összegyűrt
lepedőn kevésbé tűnnek fel
az arcán láncba rendeződött ráncok.
Vagy valami konditerembe jár,
s a tükörben hétről hétre figyeli,
egykor volt izmai miként járnak
kissé bicebóca táncot.
De mi legyen a nő menedéke?
A múló időt ő hogyan csalja lépre?
Mert a nő, túl egy bizonyos koron,
ha végignéz a testén lezajlott ostromállapoton,
és elgondolja, milyen is volt egykoron…
Hát, nem boldog.
Hiszen, ha magára valamit is ad,
belátja, már rég nem az a vad,
akire mohó hímek serege
csőre töltött fegyverrel vár.
Persze, lennének a bácsik, akiknek
ő is jó lenne már, de mikor a nő
még nem néni, az öregurak csoszogó
szerelmét még nem kéri.
Ott ragad hát, két kor határán, egyedül,
szemben az ócska tükörrel,
és az abban tükröződő emlékeivel,
amik erősek, kontúrosak és feszesek,
mint ő maga a fiók mélyéről
előkerült, megfakult fényképeken.
A nő, túl egy fél életen,
már csak gondolatban szárnyal,
hiszen valójában már röpképtelen,
és csupán toporog az idő kalitkájába zárva.
Se nő, se néni.
Egykori önmaga bábja.
S mivel még csak nem is angyal,
tényleg hiábavaló a szárnya.
