Kockapóker

Két tenyerem közt öt agyonrázott kocka;
pókerarc, hidegvér – kezdődhet a játék.
Egytől hatig élet: sója, meg a mocska.
Születés, temető, háborúk, parádék.

Nem jut nekem yacht – jó, ha olykor gondola,
pedig se szél, se hullámverés nem ijeszt.
Kijön vagy sem az élet hatos oldala,
utam végén nem vár, csupán a kőkereszt.

Hétköznapok fogságában

Olykor elveszek a mindennapokban,
s csak keringek a hétfők-vasárnapok
körém lombosodott rengetegében.
Rám sápadt, unott keddek szűk vénája
vonszolja lomhán a vérem, miközben
bordám mögött egy-egy kibiztosított
dobbanás mond csütörtököt. Csak állok
bénultan, rakódnak rám a szerdák és
faltól-falig péntekek, s mint cellában
megtett kilométerek, felzabálják
előlem a még megélhető teret.
[...]
Július jön, s én belekapaszkodom
a nyárba, ahogy felém tárja forró
és izgalmas sugárkarjait. Hiszem,
erre tart a perc, mi majd az ökölbe
szorult időből hetekre kiszakít,
s tenyeremben titkukat mind felfedik
az árokká mélyült Nasca-vonalak.

Megírlak juszt is

Megígértem Neked (de elsősorban magamnak),
hogy inkább dísznek cirkalmas monogramba varrlak,
vagy foltnak a szívem fölötti legdrágább helyre -
de nem írlak bele többé semmiféle versbe.

Mégis újra és újra ott talállak két koraszülött sor között,
tőled lélegeznek a görcsbe rándult szóközök,
s mindegy, gyűlöllek épp, vagy csöndesen beléd halok -
látod, megírlak úgy is, ha Te azt nem akarod.