2006. október 29., vasárnap

Őszbe zuhant napok

A kertre tárt ablakon a köd bezuhan
és súlyával durván a lelkemre ül.
Az október nekem mindig ugyanolyan -
őszül odakint és őszül itt legbelül.

Már nem melegít a tegnapi napfény,

csak emléke zúzza szét a szívemet.
Bár lennék most a világ másik felén!
A rothadó avar élve eltemet.

Mi szép az őszből, látod, semmivé lesz,

tócsákból néz vissza rám egy hangulat.
A nyár porát is elmossa az eresz,
sáros lábnyom csak az ablakom alatt.

2006. október 26., csütörtök

Máglyák és patakok

Két szemed két lobogó máglya,
két kezed két hűs vizű patak,
felperzsel tekinteted lángja,
s körém úsznak csiklandó halak.

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,

tombolnak benned az elemek,
bár volna még kezed tízszer tíz,
s lobbanna rám százezer szemed!

Ha egyszer majd messze kell mennem,

szemedből lángnyelvet lopok,
s hogy kezedet sose feledjem,
megölelek minden patakot.

2006. október 25., szerda

Életképtelen képlet

A lét vékonyka, koszlott peremén,
hol hideg a pad, s reszket a remény,
a hit elapad az utca kövén.
Ha ingyenkonyhán a sorára vár,
s túlélni tanul egy lecsúszott tanár,
észrevétlenül röppen el a nyár.
Mert ott, a peremen csak a "most" van,
és az üveg, ahogy torz mámorban,
földhöz vágva szilánkokra robban,
és mindig egyformán kemény a tél,
a szégyen vajúdik, majd elvetél,
úgy jár, akár a kicsorbult acél.
Hisz' a méltóság csak szánalmas kincs,
ha egyre kérni kell, mert enni nincs...
Mivé lesz akkor tartás és gerinc?
Átértékelődik, mint az élet,
nem más, csak homokba írt képlet,
mit elfúj a szél - megoldatlanul.

2006. október 22., vasárnap

Rímbilincs

Soknak a vers csupán betűhalmaz,
kötőszó, pont és néhány ékezet -
ahogy élni s létezni nem ugyanaz,
a szó lehet maga a lélegzet.

Hisz' mennyi titkát elrejti a lélek,

s bár fuldokol, hallgatag vigyázza,
míg egy napon megszületik az ének,
rímbilincsben, mégis tágra zárva.

2006. október 20., péntek

Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

2006. október 18., szerda

Álomkeresők

Mikor legutóbb eszembe jutottál,
emlékszem, éppen eleredt a zápor.
Néztem, hogy az ég a hegyek alá száll,
földhöz bújva, mint útba fáradt vándor.

Felhők ködén át is láttam a szemed,

de íriszében már nem láttam magunk.
A sors neveti a régvolt éveket,
csak hisszük, hogy másban nyomokat hagyunk.

Meg-megállunk tétován visszanézve,

megannyi megrögzött álomkereső.
És hiába tekintünk földre, égre,
múltunk árnyait elmosta az eső.

2006. október 16., hétfő

Láz

Ölelésünk, mint út vad vizeken -
tarajos hullámok csókolják a testünk.
Akár két egyéjszakás idegen,
kapkodó kezekkel, habzsolva szeretünk.

Bőrünkön örvénylik a veríték,

a vágy új és újabb medret váj magának.
Igazzá lesznek a hamis mesék
és szállni vágynak a megszaggatott szárnyak.

Ereinkben tajtékot vet a tűz,

ahogy egymásba ránt a lázas akarat,
s mikor a nyugvás végül partra űz,
megleljük az égre kiáltott szavakat.

2006. október 13., péntek

Októberi hajnal, valahol Budapesten

Budapest fölött elnyúlik az október,
s acélhideg hajnalt önt szét a városon.
A horizonton vér folyik és cinóber,
ahogy a ma az éjszakából átoson.

Néptelen utakon eszmél a virradat,

egy korai busz fel-feltépi a csendet.
A reggel kifosztja a gazdag álmokat...
egy kapuban a postás hosszasan csenget.

Vad szél borzolja a hajadonfőtt tetőt,

foghíjas cserepei közt fel-felnyüszít,
majd megtorpan a sarkig tárt ajtó előtt -
a postás odabent épp gyászhírt kézbesít.

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg "valahonnan" "bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

2006. október 7., szombat

Egy falatnyi kenyér

Egy falat kenyér, mondd, mennyit ér?
Ér annyit, mint néhány cseppnyi vér?
Vagy a forint, mi zsebedben ring,
netán rajtad a széthordott ing?

Ha éhség űzne, vinne bűnbe,

egy falat kenyér, mondd, mit érne?
S más ha kérne, mi lenne ára?
Néznéd-e, hogy bolond vagy árva?

Vagy csak adnál, kenyered szegve,

két kezed, mint az élet lenne,
s ha nem jutna neked se vekni,
tudnál-e, mondd, ugyanúgy kérni?

Forró kovász bennem a bánat,

az a harag, az a gyalázat,
ha lehajtja fejét a szégyen,
túlélve, kegyelemkenyéren.

2006. október 5., csütörtök

A föld felé

Augusztusban, mikor enyhülnek az éjek, 
csillagok hozzák az álmaink elénk. 
Zuhannak, majd mikor szívünkig elérnek, 
gyönyörű fényük a távolságba ég. 

Ha szökik egy levél, követi a másik, 
sárgára aszalva csillámló nyarunk. 
Látod, minden szépség a föld felé vágyik, 
mi mégis folyton az égre bámulunk.

Őszi ecsetvonás

Rozsdabarna keretben napszítta, régi vászon.
Fújom a port s lám, ellebben egy nyáresti álom.
Az üveg mögött elfolyik a vérnarancs alkony,
s az ájult égboltba döf a büszke templomtorony.
A megsárgult paszpartun a fény picinyt elidőz,
lobban, majd kialszik, mint tél előtt a röpke ősz.

2006. október 3., kedd

Őszi tárlat teremről teremre

Impresszionizmus

Szőlőtőkék közt szőkén suhan át

ezüst párába bújva az őszi nap,
s mint lány, ha megrázza loknis haját,
fény öleli át a kéklő dombokat.


Romantika


Ma még bíbort lángolnak az őszi hegyek,

feszes szőlőszemektől duzzad a tőke,
de a reggelek már hűs ködöt lehelnek,
s télire gyűlik a tanyákon a rőzse.


Szecesszió


Fáradt fénnyel feszül a múlás tájra,

rozsdás rongy csak a bokrok rőt ruhája.
A mólón mélán mereng az alkonyi kék,
csordul a csend, csillámot vet a tóvidék.


Szimbolizmus


Az október ónharangként borul fölém,

s megkondítja bennem a kegyetlen múlást.
Temetőbe hajtat kedvem a múlt ködén,
fáradt lova hátán éjfekete palást.


Szürrealizmus


Tág pupillákkal bámul rám egy tál szőlő,

bensőmben az október gránátként remeg.
Az égkék tapétán felbukkan egy felhő,
s csöndesen elvérzik a nappalim felett.