Körmondat

Ismered-e, mondd, a hiányt,
amit belső csended kényszerít,
mikor futnál toronyiránt,
hogy ne érezd azt a gyötrő kínt,

a szószegett, reménytelen
nap végén a kétségbeesést,
mert ellened fordult minden
gondolat, és torz jövő kísért,

hogy egy nap örökre elhagy
csapodár, könnyűvérű múzsád,
elhiteti, hogy költő vagy
- micsoda szánalmas hiúság -,

majd világos lesz és konkrét,
akár körmondat végén a pont,
hogy kár a leírt sorokért
- nem költészet, csak öncsalás volt,

aztán két rím közt ott felejt,
s gillotinként zuhan rád a tény,
vesztes vagy, önhitt és selejt,
ki eltűnt önmaga szigetén.