Dúdoló

Hiába dongnak köröttem a szavak,
ma elkerül minden ihletett gondolat.
Pedig úgy adnám neked,
adnám két kézzel a szókat'
de itt bent a szívem hiába nógat...
Csak foszlányok születnek,
hozzád induló gondolatparányok,
nem nyílnak ma számon cifra szóvirágok.
Gyere most közel, bújj ide egészen,
legyél itt a lelkem közelében,
hátha átfolyik beléd a dallam,
mit nem tudok elmondani semmilyen dalban,
csak árad bennem régen,
és tudom, hogy tudod. Érzem.
Mégis elhalkul, mire szavakká nőne.
Halld meg, kedves, és írj kettőnknek
muzsikát belőle, s majd szürke napokon,
mikor ülünk az unott életromokon,
én dúdolni kezdem halkan,
míg benned is megszólal ez a dallam,
s már nem számítanak a sebek,
csak hogy te legyél és én legyek,
s hogyha a szavak napokra
meghalnak bennünk,
ez a dal akkor is ott lesz,
örökre ott lesz nekünk,
fogva tartva szökni vágyó,
bitangoló, szép szerelmünk.