Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

Bedobozolva

Minden mozdulatlan.
Világra nyitott dobozunkban
egyenarcok mondják az egyenhíreket.
Felavatta - kitört - temetett.
Leszakadt - elrendeltetett.
Háború - gerillák - díszőrség.
Lötyög rajtunk az információbőség.
Minden unott és moccanatlan,
csak a távirányító gombja kattan,
ahogy a csatornák közt
szánalmasan vergődnek ujjaink.
Akár nyáron a ránk izzadt ing,
úgy válik eggyé velünk a fotel,
míg bámuljuk üveges szemmel
a dobozba zárt, ránk kiabált világot.
"Kérsz egy sört?" - véljük hallani.
De csak a macska nyávogott.

Egy hajnal elé

Most úgy vagyok, mint a csillag,
mely leszakadni vágyik az
égről. Tán csak Téged vinnélek
magammal a mindenségből.

Ma zavar a világ zaja,
ma csak Téged vagyok képes
elviselni. Hív a végtelen,
magába húz a néma semmi.

Zuhanj velem, akár a kő,
hadd izzon fel köröttünk az
éjsötét. Arcomon már érzem
egy szép hajnal hűs leheletét.

Valaki elment (egy alkotótárs emlékére)

Valaki elment közülünk,
s magával vitte rímbe szőtt szavait.
Látni, ahogy odafentről, mint
fénylő csillag, ránk kacsint.
Ajkán új dalok születnek,
sosem hallott, égi dallamok;
Ne sírjatok értem - mondja -
higgyétek el, jól vagyok.
Enyém a Föld és az Ég,
a Nap és a tengerek,
nekem nyílik minden mosoly,
rám hasonlít az összes kisgyerek.
Én vagyok a szél, mi fut a fák közt,
a gyertyalángban én lobbanok,
vagyok a csönd két szó között -
higgyétek el, remekül vagyok.
Magam vagyok a vers, a költemény,
mondatvégi pont, akár három,
ne sírjatok értem, hisz jól vagyok,
épp a kiadómat várom.

Valaki elment közülünk,
örökül hagyva ránk néhányszáz mondatot.
Itt hagyta fényét, mint ki nem hunyó fáklya.
Mert ő a Nap, a Hold és fölöttünk a csillagok.

A tükör

Lelkiismeretünk törhetetlen tükrében
igazzá torzulnak az álarcos hétköznapok.
Gúnyánk levetve, lesütött szemmel reszketünk,
míg a foncsor lerántja arcunkról a maszkot.

Álmodhatunk magunknak másik valóságot,
vagy ököllel csaphatunk a szűz igazságba -
csörömpölve hullik mind, ami talmi, álnok,
s már nem bántja szemünk a tükör csillogása.

Naiv portré

Asztal fölé görnyedve ír
- feltűrt ingujjal - a költő.
Homlokán tengermély a ránc,
mi hosszú, mint egy emberöltő.

Teste ifjú, de szívében
egy egész ezredév dobog;
szeme szokatlan tűzben ég,
vállain aprócska angyalok.

Fényben ül, fejében tömény,
súlyos massza a gondolat.
Tollában indulat feszül,
szájára sütve a szavakat.

Ujja nyomán lángot fog a
papír ártatlan-szép teste,
fel-fellobog, mint az ihlet,
mi egy napon az eszét vette.

E tűzben ég el napra nap,
így lelnek rá az éjjelek.
Nem kap áldást, sem koszorút -
hajában csak az idő hagy jelet.