2007. augusztus 27., hétfő

Hamis vitorlák

Úgy sejtem, létezik bennem egy kis, kerek
sziget, valahol úton a szívtől az agyig,
egy sziget, ahol a szavak elrejtőznek,
míg a csavargó ihlet végre megérkezik.


E szószegett, vézna napokon magam is
elbújok itt - gyakorlott, rongyos hajótörött -,
s tűröm, ahogy a vers, mint hófehér, hamis
vitorla jön, majd ködbe vész homlokom mögött.

2007. augusztus 26., vasárnap

Éber éjek

Ez a hőség most más, mint tavaly, vagy eddig
bármikor. Leigáz, a bensődbe tipor,
és nehéz, mint üvegbe sűrült' méz, vagy fa
kérgén az olajsárga gyanta. A meleg
magát a tátogó pórusokba varrja,
s szövetét nem szakítja fel az éjszakák
vézna hűvöse. A virrasztók álmát a
Hold tegnap is verejtékes lepedőkbe
gyűrte, mikor belépett a száz és ezer
szélesre tárt ablakon. S most, hogy közeleg
az alkony, s csak távoli alig-fellegek
szélét festi kékre, tudom, még nincs vége:
újabb fülledt éj szakad az ébren álmodókra.

2007. augusztus 14., kedd

Balatoni alkony

Még csak a távolból sejlik fel az ősz,
de az elmúlás már gyöngén szívemre
esőz, ahogy feldereng az első ránc
a nyár barnára sült, derűs homlokán.
Elrozsdállnak a napok. Hullik a nyír,
a platán, már nem perzsel a déli
napsugár, s a zsivajgó Balatonról is
hazatérnek lassacskán a nyaralók.

Mert újra és újra elöregszik az

év. Kiürülnek a strandok, elcsöndül'
a tihanyi rév, a füredi Annák
táncrendjükből papírhajót hajtanak,
s bár még vitorlások szelik a tavat,
az augusztus végi alkony lustán és
konokon nyúlik el a félárbocra
eresztett és színehagyott partokon.

2007. augusztus 8., szerda

Eltékozolt órák

Ahogy múlnak fölöttem az évek,
s lassan tonnányi emléket vonszol
magával a szívem, egyre többször
keresem az eltékozolt órák,
bénult évek porlepte nyomait.
Mint ki elvesztett valamit, s csak a
hiányt érzi, fülében a semmi
őrjítő hangja szól - rezzenetlen
fogadom, hogy a mogorva idő
sután, karját széttárva válaszol.
Pedig de jó lenne kézen fogni
várakozások süket perceit,
mikor a vágy gondolatban messze
vitt, mikor annyi volt még bennem a
hit, hogy nem számított a "meddig", ha
a "miért" megválthatta álmait.
De jó lenne visszahívni minden
ki nem mondott szót, meg nem írt verset...
Vagy inkább játszani a vakot, és
fittyet hányni arra, ahogy reszket
a hiába-napok kínkeserve,
s falhoz vágni valamit a múltból -
aztán nézni, ahogy a feledés
durván rátapos a cserepekre.

2007. augusztus 3., péntek

Váll a vállhoz

Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,

és úgy hallgatod konok csendemet,

csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.

Te csak légy velem, de ne lássalak,

higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.

Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt

mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy - legyünk. Ketten, egyedül.