Alkonyi csendélet

Este hat tájban, mikor a téli alkony
kékesen elnyúlik az ablakpárkányon,
búcsút intenek a szobában a tárgyak
a januári nap tűnő aranyának.

A polcok mélyén összesúgnak a versek.
A félhomály akár hűvös, puha permet,
a könyveket szelíd ölelésbe vonja,
mintha a rímeknek védőszentje volna.

A kanapé ráncain megbotlik a rend,
s félszeg mosollyal, lábujjhegyen jár a csend.
Az ihletett perc akarnok súlya alatt
magába fordul az ébredő gondolat.

Lila fény vetül a falra odakintről,
míg az est részegen a kerítésnek dől,
s ahogy bútorok közt élednek az árnyak,
úgy épül ravatal a tetszhalott mának.

Te, ki félszavakból ért

Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.

Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.

Röpképtelen napok

Homlokom mögött szép szavak suhannak,
fiókái egy szárnyas gondolatnak.
S mint átutazóban gyönge madarak
tolják maguk előtt az örök nyarat,
én úgy hordozom magamban a verset.

De vannak napok, mikor bár repülnék,
a föld nem enged, hallgatnak a zenék.
Elhúznak fölöttem a nyers verssorok,
s én megtörten, ágálva tátogok,
míg rám lel, s hátára vesz a kósza ihlet.

Az önzetlenekhez

Van, kinek tenyere ég fele néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.

S van, ki lehajol, tenyere meleg,
összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.

Mert szemében nincs se vád, se kétség,
s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.