Öten
voltak. Ketten kerekesszékben ültek, hárman hagyományos módon, ahogy mi,
egészségesek. Azt mondják róluk, fogyatékkal élők. Nem szeretem ezt a szót, bár
nem tudom, melyiket szeretném helyette. Mert bár tényleg mindegyikük hiányt
szenved valami olyan tekintetében, ami neked is van, meg nekem is, én ezt nem
hívnám fogyatékosságnak. Imádom a magyar nyelvet, erre a helyzetre mégse
találja a helyes kifejezést. Mert a fogyatékosság negatív szó. Valami, ami
kevés. Valami, ami nem elég, ami sérült, ami hibás. Ahogy Fodor Ákos írta Három
negatív szó című haikujában: „Nincs semmi baj.” Ugye, hogy mégis?
Pedig
amíg az autista. bölcsészdiplomás fiúval beszélgettem, azt tapasztaltam, hogy
elképesztő memóriája van. Több van neki, mint nekem valaha volt vagy lesz. A nagyothalló
srácnak olyan széles volt a mosolya, hogy mind belefértünk ott a teremben, sőt,
ha kinyitottuk volna az ajtókat, belefért volna az egész kerület, sőt szerintem
maga a város is. A kerekesszékes lány esetében észre se vettem, hogy magam is
egy ilyen székben ringatózom mellette - ahogy beszélgettünk, akár a Margit-sziget
egyik padján is üldögélhettünk volna, vagy a rekortánon kocogva is kapkodhattuk
volna a levegőt. És ha már levegő: az oxigénhiánnyal született fiút boldognak és
büszkének láttam. Boldog volt rajta számtalan színes tetoválása, és rég
hallottam harsányabb nevetést, mint az övé, s miközben folyamatosan beszélt, az
ölében fekvő ABC-s táblán szélsebesen futtatva az ujjait. A látássérült
Szabolcs simán leiskolázott laptop- és mobilhasználatban, és azt is
megtanulhattam tőle, hogy se segítséget kérni, se elfogadni nem szégyen. Pedig
mi egészségesek nem szeretünk segítséget kérni, mert azt hisszük, mindenben
jobbak vagyunk mindenkinél. Jobbak, magasabbak, szebbek, erősebbek és
okosabbak. Miközben ők, akikben hibádzik egy-egy dolog, de akár több is, bírnak
valami olyan plusszal, amit nem győznek szétosztani köztünk, „tökéletesek” közt:
hittel és derűvel élnek minden gondjuk ellenére. Elég végigmenni az utcán, vagy
felszállni egy buszra, és elgyötört, életunt vagy éppen dühös arcokat látunk.
Köztük nem láttam ilyet. Csak óriási mosolyt és elképesztő erőt. Annyit, hogy
ezentúl bármikor képes leszek felidézni az oxigénhiánnyal született, egész
életében kerekesszékben ülő fiú alkaljára varrt mondatot: Never give up.