2019. március 22., péntek

Mérlegelő


Ki tudja, hány vers fér el egy lélekben,
és darabban mérik-e vagy méterben.
Ami bent szunnyad sok évnél régebben,
hogyha kihullik is, lehet még éretlen.

Aki ír, úgy írjon, könnyűnek látsszon,
elég, ha a vers súlyos, mint egy zátony.
Poéták ülnek minden fűzfaágon,
s keveset bír el az irodalmi kánon.

2019. március 16., szombat

Kicsi vallomás


Úgy szeretlek, beléd szeretnék,
ha nem így lennék régesrég veled,
úgy féltelek, belepusztulnék,
hogyha nem élnéd túl az életet.

2019. március 6., szerda

Öten voltak



Öten voltak. Ketten kerekesszékben ültek, hárman hagyományos módon, ahogy mi, egészségesek. Azt mondják róluk, fogyatékkal élők. Nem szeretem ezt a szót, bár nem tudom, melyiket szeretném helyette. Mert bár tényleg mindegyikük hiányt szenved valami olyan tekintetében, ami neked is van, meg nekem is, én ezt nem hívnám fogyatékosságnak. Imádom a magyar nyelvet, erre a helyzetre mégse találja a helyes kifejezést. Mert a fogyatékosság negatív szó. Valami, ami kevés. Valami, ami nem elég, ami sérült, ami hibás. Ahogy Fodor Ákos írta Három negatív szó című haikujában: „Nincs semmi baj.” Ugye, hogy mégis?
Pedig amíg az autista. bölcsészdiplomás fiúval beszélgettem, azt tapasztaltam, hogy elképesztő memóriája van. Több van neki, mint nekem valaha volt vagy lesz. A nagyothalló srácnak olyan széles volt a mosolya, hogy mind belefértünk ott a teremben, sőt, ha kinyitottuk volna az ajtókat, belefért volna az egész kerület, sőt szerintem maga a város is. A kerekesszékes lány esetében észre se vettem, hogy magam is egy ilyen székben ringatózom mellette - ahogy beszélgettünk, akár a Margit-sziget egyik padján is üldögélhettünk volna, vagy a rekortánon kocogva is kapkodhattuk volna a levegőt. És ha már levegő: az oxigénhiánnyal született fiút boldognak és büszkének láttam. Boldog volt rajta számtalan színes tetoválása, és rég hallottam harsányabb nevetést, mint az övé, s miközben folyamatosan beszélt, az ölében fekvő ABC-s táblán szélsebesen futtatva az ujjait. A látássérült Szabolcs simán leiskolázott laptop- és mobilhasználatban, és azt is megtanulhattam tőle, hogy se segítséget kérni, se elfogadni nem szégyen. Pedig mi egészségesek nem szeretünk segítséget kérni, mert azt hisszük, mindenben jobbak vagyunk mindenkinél. Jobbak, magasabbak, szebbek, erősebbek és okosabbak. Miközben ők, akikben hibádzik egy-egy dolog, de akár több is, bírnak valami olyan plusszal, amit nem győznek szétosztani köztünk, „tökéletesek” közt: hittel és derűvel élnek minden gondjuk ellenére. Elég végigmenni az utcán, vagy felszállni egy buszra, és elgyötört, életunt vagy éppen dühös arcokat látunk. Köztük nem láttam ilyet. Csak óriási mosolyt és elképesztő erőt. Annyit, hogy ezentúl bármikor képes leszek felidézni az oxigénhiánnyal született, egész életében kerekesszékben ülő fiú alkaljára varrt mondatot: Never give up.

2019. március 3., vasárnap

Szélcsend


Tegnap még a tavaszban fürödve, hanyatt
heverésztem a kitárt karú ég alatt,
s míg a mohó március kedvem kereste,
önfeledtségemben rám hullott az este.

Eltelt az éjjel, s felfalta a szép időt,
bennem ősz lett, szeptember végi délelőtt,
mi rímek szélcsendjét teríti el rajtam,
s szóra bírja tollam, habár nem akartam.