Egy példaképhez

Ujjaid nyomán életre kel a papír,
új értelmet nyernek a százszor írt szavak,
zokog a betű, a könyv örömkönnyet sír,
megszólal a néma, s látóvá lesz a vak.

Soraid láttán tollam messze hajítom,
s eltitkolom mindazt, mit valaha írtam.
Te a láng vagy! Míg én csupán füst és korom.
Semmilyen istenek áldása nincs rajtam.

A Hold ágyában

A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.

Hajnali ringató

Égi tájon, égi házban
lámpát gyújt a virradat,
halványlila kiskabátban
röpteti az álmokat.

Dereng a táj, hegyek mögül
a kelő nap kikacsint,
színezi a háztetőket,
rózsát fest és karmazsint.

Sugarával simogatja,
ringatja a tegnapot,
bújik a Hold - vetett ágyán
alszanak a csillagok.

Levelek

Levelek, zörgő csontú, sápadt levelek,
frontvonal mögül suttogó sorok...
"Jól vagyok, anya, meglátod, hazamegyek",
srapnel süvít, majd távíró kopog.

Levelek, könny áztatta, súlyos levelek,
század - raj - név, alatta: "Kisfiam"...
A távolban baljós, füst színű fellegek,
a csend a szívre bombaként zuhan.

A Hold bűvöletében

Elbűvöl a gondtalan, nyári éjszaka,
rám borítva lágy, fekete bársonyát.
Szívemhez bújik a tücsökmuzsika,
ahogy hullámokban suhan a kerten át.

Jelzőtüzek gyúlnak a Hold udvarában,
hogy bizarr testű árnyak ne rémítsenek,
ahogy lépek, füvek csókolják a lábam;
közéjük ülve az égre révedek.

S az örök tünemény megbabonáz újra,
mintha lenne ott fenn egy másik életem.
A szél a holnapot az arcomba fújja,
karnyújtásra van csak a véges-végtelen.

Keserű nyolcas

Nem neked írok, csak úgy magamnak,
magamban lehet, hogy el is hagylak.
Gondolatban bármit megtehetek,
akár még belém is szerethetek.

Magamnak írok, rólunk, hiába,
csak hang vagyok pusztába kiáltva.
"Szeress!" - hátadról verődik szavam.
Holnapban bízom, de ma is csak ma van.