Átálmodom magam

Hegyomlás szavak zuhannak rám,
összetört lelkem sebeit nyalogatja.
Nyüszítve álmodom a földre a Holdat.
Fénye hideg, de palástjával óvón betakargat.
Rideg, távoli szirtről tekint rám a jövő.
Csak délibáb volt, mit kéklő hegyek
ölelte azúr tengerszemnek néztem.
Magamba bújnék vádló tekinteted elől,
hogy ne lássam boldogtalan
tükörképem szemed íriszében.
Messze futnék a mából.
Suhogó szavaid zápora alatt
elültetném a földbe magamat,
s egy másik időben tán kedvedre
nőnék tökéletesre, mint a rózsa,
mely nemesebb tőről fakadt.
Hiába lázadok hibáim ellen,
jönnek velem, mint undok tövisek.
Átálmodom magam egy valótlan világba,
ott talán még neked is jó lehetek.

Kiszakítva

Fellobbansz bennem,
mint kialvóban lévő kanóc,
mit megsimogat
egy apró,
váratlan fuvalom.
Szememben táncolsz,
majd könnyű csókod
hagyod meztelen,
reszkető vállamon.
Édes vágy ébred
ölemben,
mint csöppenő méz
olvadok gyöngyöző
tested köré,
s a vágy ereje
kiszakít a térből,
valahová a
végtelen
fölé.

Télelő

Aranyló nyárba álmodja magát 
a házfalakra dermedt novemberi nap,
a rosszkedvű szél szitkozódva száguld,
dühében ártatlan felhőkbe harap.

Mezítelen faágak, mint görcsbe rándult ujjak 
görbülnek sírva a fagykék magasba,
szakadt háztetőkön cserepek reszketnek 
kiszolgáltatottan, sorsukra maradva. 

S ahogy átszeli a várost a vihar,
felszegett fejjel jár nyomában a tél,
konok pillantása dermesztő éjszakák,
fagymarta reggelek csendjéről mesél.

Most még révülten zakatol a város, 
a szél süvít hozzá - monoton moraj -,
csonttá fagyott dallamként megreked 
kócos kereszteződésekben a zaj.

Csendpercek

Mint márványban a finom erezet,
úgy lopakszik át szívemen a csönd.
Elringat karján az emlékezet,
s a béke, mint gondosan vetett föld,
lassú-szépen virágzik ki bennem,
beborítva a gondok erdejét.
Csupa illat, íz és fény a lelkem,
a csend rám lopja könnyű köntösét.

Belőled kiáltok

Ölelj meg! Ne is ölelj -
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly' hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egyszívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
- hiába.