Kifakult lélekkel

Még bujkál a napfény a fák között,
még megszólít néhány nyári pillanat.
De a homály már belém költözött,
s nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat,

világtalan, csúf kandeláber, vagy
hinta egy eldugott, névtelen téren...
A Nap lassan megint magamra hagy,
mint ilyentájt minden átkozott évben,

s én kifakult lélekkel hajszolom
sugaras, gyönyörű emlékeimet...
Majd ellep az ősz, akár a korom,
kínoz, fojtogat, míg végül eltemet.

Szerelmes altató

Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.

Tekintetem óvó végtelen,
ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem -
súg-búg a lélek, a test beszél.

Tenyerem est, szemem a holdfény,
két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén -
kedves, álmodj édes álmokat.

Asszonyvágy

Vannak éjek, mikor a láng is tüzesebb,
zakatol az ér, az öl lüktet, mint a seb,
úgy koldul a test, hogy szinte fájni vágy,
s csak szítja a lázat a hűvös, széles ágy.

Lobog a tűz, szikrát fog tőle a paplan,
az asszonyvágy dübörgő-forrongó katlan,
sír a kéj, míg örömét égre kiáltja -
majd hűl a vér, s újra magányába rántja.

Kristálylét

Időnként zördülünk, mint vitrinben
őrzött, régi poharak, mikor a
közeli töltésen elzakatol
a menetrend szerinti gyorsvonat.
Csorbult álmainkat kifényezve
törékeny életünkben vigyázunk
a rendre, míg kristályaink féltőn
és cinkosan összekacsintanak.

Örvényben

Kedvem, akár a híg epe,
torkomig mar a keserű.
Mi szól bennem, csak holt zene,
fals, törődött hegedű.

Ajkam, mint a hideg penge,
szemem éjfekete örvény.
Világom fuldoklik benne,
s a holnapba vetett remény.

Tíz körmöm tenyerembe váj,
dühöt morzsol a két kezem.
Lenni és nem lenni is fáj -
nem élek ma, csak létezem.

Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár, mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg:
jön-e minden őszre tavasz ezután?

Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,

bíbort, lilát vesznek magukra a fák,

s a lobogó nyár mint üdezöld repkény

futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,

ólmos hétfőket mutat csak a naptár,

most jobban kell, mint máskor, a két kezed,

s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg

az esztendő festetlen, tiszta arcán.

Kezem a kezedben óvón megremeg:

lesz-e minden őszre tavasz ezután?

A világot sose kértem

Tegnap sírtam - könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem.

Fekete vagon

Elhagyott állomás. Ma ez vagyok.
Agyam barázdái ásító peronok.
Sikolt a csönd a vágányok között,
szürke por üli meg a néma ütközőt.

Évek füstje kormozza a szívem,
testem lélektelen, kongó váróterem.
Vagyok kiszolgált, fekete vagon,
meg nem írt verseim árnyéka a falon.

Paso Doble

Égővörös selyemként loboglak
körbe, inas nyakadba csókolva
mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg
felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.