Mécses

Ők sírba - én magamba temettelek,
hogy tested ne zúzza se márvány, se kő.
Csak szeretetem omlik el feletted,
s emlékezetem rajtad a szemfedő.

A szívemben lobogó mécses lángját
csupán saját halálom olthatja ki,
s ha majd találkozunk egyszer odaát,
talán értem is gyújt gyertyát valaki.

Emlék-bogáncs

Ma, ha az éj elnyeli a sápadt Holdat,
a hajnal fáradtszürke, rút és esélytelen,
s csak távolról pislákoló fény a holnap -
elbotlom olykor még rossz ízű emlékeken.

Mert voltam mélyen, mint beomlott, régi sír,
és álltam magam rakta, nyirkos falak között.
Kertemben csak bogáncs termett, nem gólyahír,
s lépteim alól kifordultak a földrögök.
 
A reggelek mégis életre leheltek,
pedig nem ébredt mellettem se hit, se remény.
S ha azok az idők ma szívemre vernek,
még megbillenek nyugalmam keskeny peremén.

Októberi délibáb

Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
és bánatba vonják arcát a földnek,
úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.

A világra hunyva ónszürke szemét,
jéghideg esőket önt szerte az ég,
csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
október karja a csatornákba ér.
 
Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
ázik, ki sírja', és ázik, ki tüntet,
a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
kanálisba fúl a bomlott értelem.
 
Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
elcsúszik a ma a régvolt álmain,
fakult falevelek közt tapod a láb,
és földre hullik az összes délibáb.

Makadámút

Ha egyszer haragod okán
az ajtót bevágva
örökre elrohansz, mert hiszed, hogy
nincs több érv
és nincs több sansz,
majd nézz végig az együtt töltött
évek tépett országútján,
s lásd,
még égnek a
Neked s nekem gyújtott jelzőtüzek.
Mert van, amit nem örökít meg
számtalan ronggyá írt versesfüzet,
és nem számít se rag, se rím, se ékezet,
hiszen a szó sokszor
kevés,
torz
és
hiteltelen.
De ha végigbukdácsolsz
a porlepte emlékeken,
majd belátod,
a mi utunk se más, mint a másé:
csupa árok,
szakadozott,
elnyűtt makadám.
Ám hajnalban és éjnek idején, esőben és
ha dér ül meg az út két oldalán,
mindig,
örökkön
égnek értünk a fáklyák.

Foto-gráf

Elmém sötétkamráját magamra zártam,
nem nyithat rám, csak a kósza gondolat.
Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban,
úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt.

Szavak a papíron - lélek a tükörben.
Az ihlet apránként zárt sorokba szédül.
Ezernyi összegyűrt negatív köröttem -
s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül.