Egykedvű elégia

Észre se vette, mikor és mi változott,
mióta nem számított, tél van-e vagy nyár,
mióta teltek el nélküle a napok,
s hol van az a távol, hol a madár se jár.
 
Tolta maga előtt a lomha heteket
fájtak a hétfők, és zúzta minden szombat,
tegnap még ráfújt a szürke, ősz lehelet,
s mára a tavasz is a nyakába olvadt.
 
Ha kérdezték, válaszolt - kurtán, ahogy élt.
Aztán ment, mint kit fárasztanak a szavak.
Nem érdekelte a sok egykori "miért",
indok nélkül is elmúlt minden vézna nap.
 
Közönye faláról lecsorgott a bánat,
s hosszú évek óta örömöt se érzett.
Míg róla csöndesen lehulltak a szárnyak,
kacagva repült el felette az élet.