66.

Ha ma koccintasz valakivel odafönt,
tudd, hogy ki szeretett, ma könnyek közt köszönt,
tudd, hogy emléked nem halványul, nem kopik,
hogy van szerelem síron túl, az örökig.

Pótlójárat

 

Mint egy egyszerű pótlójárat,
olyanná lett mára az életem.
Permanensen fel- és leszállok
hét közben és persze hétvégeken.
 
A menetrendet most én írom,
nem ügyelek holmi csúcsidőre.
Ott áll meg, ahol én akarom.
s magam vagyok magam ellenőre.
 
De a hiányt mégse tölti be,
mintha folyton üres buszon ülnék.
A Holnapra vett bérletemet
újra s újra széttépi egy emlék.

Nem őrzök sebeket

 

Én nem dédelgetem sérelmeimet,
a kicsinyes viták futhatnak szabadon.
Nem ringatom őket, mint a gyermeket,
és nem rágódom félreértett szavakon.
 
Mert egy apróság is felnőhet bennem,
megölhet bent mindent, mi múltamból szép,
és akár a rák, megeszi a lelkem -
így hát elengedem a hiúság kezét,
 
s nem viszem magammal, hagyom, hadd menjen,
nem cipelek haragos, fölényes gőgöt,
nem dajkálok mérgeket a szívemen.
Sebeket nem, csupán kötéseket őrzök.

Rekviem

Megkerülte a Föld a Napot,
felfalták egymást a hónapok,
őszre tél lett, s most megint nyár van,
s a világ nem áll talpig gyászban.
 
Csak úgy folyt tovább a létezés,
nélküled is ébredt a Nap és
az alkony se maradt el soha...
Hogy voltál, csak bennem van nyoma.
 
Csak ábránd, hogy számontartanak,
lehetsz jó vagy akár rongy alak,
hogy lesz-e, ki emlékezik rád,
rejtély. S tudd, hogy nem a te hibád.
 
Mert a világnak tényleg mindegy,
hány lélek érkezik, s mennyi megy.
Súlytalanok vagyunk, hópihék.
Nem tart értünk senki gyászmisét.
 
Egy nap majd tanúja sem marad,
hogy voltunk e kicsiny ég alatt,
ezért örök rekviemképpen
emlékedet rímekre tépem.

Kapd el

Csak élni kell, őszinte örömmel,
szeretni kell, amíg csak lehet,
átadni magad, hogyha megölel,
játszani, akár egy kisgyerek.
 
Tizenkilencre is lapot húzni,
aki halogat, az sose nyer,
megélni, a holnapra fütyülni,
lehet, az többé sose jön el.
 
Ma kell ott lenni, ma kell megtenni,
utazni, hová visz a lábad,
ami rossz, azt örökre feledni,
és vonatból nézni a tájat.
 
Nevetni magunkon, hogyha úgy van,
vagy kiröhögni az életet,
benne kell lenni a pillanatban,
mert nem elég csak a képzelet.
 
A sors egy igazi szemétláda,
és Isten is sokszor félrenéz.
Ha ma nem, holnap már tán hiába.
Kapd el, mielőtt még elenyész.

Elvonul

Viharfelhőn üldögélek,
nézem a várost alattam.
Idefent sok tiszta lélek,
mi rossz, azt odalent hagytam.
 
Összepacsizok a Nappal,
hagyom még játszani kicsit,
egy szélkölyök körbenyargal,
odébb meg nyílik a zsilip,
 
és ömleni kezd az eső,
az utca futásnak ered,
piros lesz minden háztető,
és örülök, mint egy gyerek,
 
hisz nyílnak a színes ernyők,
egyszerre szép lesz a város,
foszlik a szürke, a fáradt,
a zápor mindenkit átmos.
 
Gondokat sodor el a szél,
bánatot old a fergeteg,
vállamon angyal üldögél,
akivel összenevetek,
 
hiszen az élet rendbe' van,
tényleg kék odafent az ég.
Már nem félek a viharban.
Elvonul - s ez több, mint elég.

Talán képtelenség

 
Talán nem írok többé verseket,
talán majd nem gondolok többé rád,
talán az összes szavam elveszett,
talán nálad van már mind odaát.
 
Talán elhiszem, hogy lapos a Föld,
talán én is konteókat gyártok,
talán a kék fű felett az ég zöld,
talán csupán egy hologram vagyok.
 
Talán képtelenség ez az élet,
talán könnyekből van az óceán,
talán a Holdra is van egy bérlet,
talán te szerethettél igazán.
 
Talán egy nap majd elfelejtelek,
talán holnap lesz a tegnapelőtt,
talán nem számolom a heteket,
talán nem veszek többé levegőt.