A legrövidebb

Úgy szakad a hó, mintha nem lenne holnap,
még megvillantja fogát a búcsúzó tél,
torz mosolyába a Nap is belesápadt,
sugaras, szép szíve konok felhőbe ér.
 
Felénk tart a nyitnikék hangú március,
kint és idebent is készül a kikelet.
Fehér a kert, küszködik még a február -
pedig mindig ő húzza a rövidebbet.

Bújócska

 
Hiányzol. Ezt nem tudom
egyszerűbben mondani.
Mint mikor útnak indulsz,
de megállít valami.
 
Tűnődöm, mit felejtettem,
kulcs, mobil a zsebemben,
csak toporgok mégis a
kint és bent közt rekedten.
.
Aztán egyik lábamat
teszem a másik elé,
telik a nap, s felhő nő
a hiányérzet fölé,
 
s betakarja szívemet
a puha, sötét árnyék.
De csupán bújócska ez,
buta, kicsinyes játék,
 
mit maradék létemben
a nélküledben játszom,
hogy, mi darabokra hullt,
mégis egésznek látsszon.

Téli menyegző

 
Csipke kertben csipke fák,
viruló menyasszonykák,
pártában van utca, tér,
lakodalmat ül a tél.
 
Hajnalig tartott a tánc,
szűz hópaplan, semmi ránc,
alszik a táj, hó és csönd,
földre szállt az odafönt.

Megvirrad

Sose lesz könnyebb,
engedd a könnyed,
szaladjon,
 
ha összetörtek,
engedd a szíved,
szakadjon.
 
A hiány átjár,
rosszabb a vártnál,
végtelen,
 
hiába szállnál,
minden oly sivár,
fénytelen.
 
Hallgasd a csöndet,
hogy csörömpölnek
sóhajok,
 
sokan körötted,
mégis gyötörnek
tegnapok.
 
Emléke fölött,
holló körözött,
s kibírtad,
 
sírd el a jövőt,
az el nem jövőt,
s megvirrad.

Porcelánlakodalom

Egy húszéves rózsacsokor,

se illata, se színe már,

e nap emlékedhez sodor:

kis esküvő, pezsgőspohár.

 

Két húszéves, fényes igen,

körben család és barátok,

csöpp ötévesünk édesen

és szájtátva nézett ránk ott.

 

Húsz év - mondd, hová lett vajon?

S hogy ünneplek most nélküled?

Húszéves csokor a polcomon,

megfakult emlék-szédület.

 

Rád gondolok -  s az életre.

Arra mondtunk igent aznap.

Az a nap mára dérlepte,

s tort ülnek rajta a varjak.

 

Bár te angyalokkal játszol,

s halott rózsáim feketék,

a szívem húsz évet gyászol,

én ma is igent mondanék.

Észrevétlen

Őszre készültem, s a tél fogadott,

mikor ajtómon hanyagul kiléptem,

s magamra kapva a ködkabátot,

elbújtam a szürkeség vizében. 

Rám szitálta kedvét a november, 

eltűntem, míg a sarokig értem.

Nem látott senki, úgy indultam el,

akár az ősz, olyan észrevétlen.

Mondják, éjjel sarki fény derengett,

tán ez okozta álmatlan álmom,

most léptem se veri fel a csendet,

míg ködbe ájult utamat járom.

Csak bolyongok, mint késői levél,

álmosan hullok bele a télbe,

de közben hallom, ahogy földet ér

végre bennem egy vers csörömpölve.

Emléked telében

Ma két éve, hogy megírtam a búcsúversed,

immár hétszázharmincegy napomból hiányzol.

Elvitted magaddal belőlem a szerelmet.

Nyár van, és szívemet belepi egy hózápor.