A medve testű tél

Meleg van hajnali barlangomban,
medve-kedvre ébreszt a rideg november.
Szemhéjam téli álomra koppan,
alig kel, máris kibicsaklik a reggel.
 
Az ablak mögött grizzly-szürke köd
falja fel a várost, az utcát, a kertet,
mi szép az őszből, mára megszökött,
s a ragadozó tél mély álomba kerget.
 
Lomha szívem is aludni térne,
akár csupor méz, sűrül odabent a vér,
s karmos lábbal pitvaromba lépve,
a medve testű évszak bebocsátást kér.

A veszteség verse

Immár hat esztendőnyi hiány lobban el,
s rég kihűlt szívét nem ébreszti meg a mécses.
Anyám végsóhajára semmi nem rímel,
a veszteség versében minden szó sekélyes.
 
Mikor a nincs a halál szinonimája,
akkor a nyelv szépsége csak úri cifraság,
olyankor a szó se vágyik semmi másra,
csupán elveszni a ködben, mint a téli fák.