A benned élő évszakok

Egyik kezed nyár - tűzforró inda,
ha ölel, hevétől kilombosodom.
Másik a tél - mintha a szél sírna
a fák közt fagyos, ködszürke hajnalon.

Egyik szemed ősz - pupillád tükre
éjszín, csillagtalan bánatvégtelen.
Másik tavasz - a jövő reménye,
mi átkacsint kettőnket az életen.

Értünk

.... mert meg kell próbálni hinni benne,
hogy egymás nélkül értelme se lenne,
s menni kell, együtt, fejünk felemelve,
ha látszólag már minden elvetélt...

... mert meg kell próbálni napról napra,
egymás szemébe, bőre alá bújva,
minden hajnalon megszületni újra,
érted, értem és a szerelemért...

Tétova hold

Ismerlek már rég... talán öröktől is.
Olykor mégse vagy más, csak távoli galaxis,
néma bolygó - titkos és felfedezetlen -,
túl megannyi, ragyogó csillagrendszeren.

S egyszerre vonz és taszít e furcsa gravitáció,
hisz néha menni, máskor maradni volna jó,
és csak keringek körötted, mint tétova hold,
kit űzne a "van" és marasztal a "volt".
 
S bár a jövő ma még fényévnyi messzeség,
talán lesz még idő és szerelem elég,
hogy időn, téren és kozmoszokon át
végül felderítsem lelked rejtett univerzumát.

Éji fellegek

Mint ki csöndben, bekötött szemmel ül
a part bársonyos, gyönge fövenyén,
s csak érzi a tengert ott legbelül -
olyan vagyok nyáresték idején.

Csak hallgatom az est zizzenését
- tán rebbennek angyalok, ördögök -,
sejtem csupán, mint szalad szerteszét
ezer álom a függönyök mögött.

Látnom sem kell, tudom az éjszakát,
ahogy egybemossa a színeket,
s érzem, hogy csukott szemhéjamon át
megszöknek a tegnapi fellegek.

Fényévekre

Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.

Késői árvaság

Nem tudja, mióta nem keresi senki,
nem számolja a megvénült időt.
Mi hátra van még, valahogy elpergeti -
nyarak, telek vonulnak az ablak előtt.

A szobatárs is csöndes, akár az élet,
de az ő korukban egy pillantás elég.
Értelme sincsen a szócséplő beszédnek,
hiszen tudja régen a minden lényegét.

Csak ül napestig a ronggyá nyűtt fotelben,
s kifelé bámul, bár már oda sem vágyik.
Horizontja elé nehéz függöny lebben -
megint eltelt egy nap. Magánytól magányig.

Sokadik tavaszom

Korán jött, de nekem sose túl korán,
kár, hogy többnyire éppen csak beköszön,
elüldögél egy-két nap a körtefán,
vagy elnyúlik reggelre a küszöbön,
aztán már szalad is, mint kinek ezer
fontos dolgával másik száz felesel.

Ma, ezen a halkszavú, lusta hétfőn
- vasárnapnak is beillett volna tán -,
mikor a meleg júliust idézőn,
már-már tolakodón akaszkodott rám,
én egy-két óra múltán, mint ki kába,
húzódtam házunk árnyék-oldalába.

Hiszen májust írunk, s a cseresznyefa,
mi nemrég még talpig hófehérben állt,
most százezerszám a levelét ontja,
szépidőfelhők futnak az égen át,
buja zöld lepi az apró kerteket -
s mindettől én is életre ébredek.

Aztán ennek is hirtelen lesz vége -,
elillan a varázslatos kikelet.
Pedig ülnék még kicsit az ölébe',
mint rácsodáló, szájtáti kisgyerek,
kit a mese mindig bűvkörébe von.
Akár engem e sokadik tavaszom.