Homlokom mögött szép szavak suhannak,
fiókái egy szárnyas gondolatnak.
S mint átutazóban gyönge madarak
tolják maguk előtt az örök nyarat,
én úgy hordozom magamban a verset.
De vannak napok, mikor bár repülnék,
a föld nem enged, hallgatnak a zenék.
Elhúznak fölöttem a nyers verssorok,
s én megtörten, ágálva tátogok,
míg rám lel, s hátára vesz a kósza ihlet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése