Ma végleg bealkonyult. Kék távolba hullt a múlt,
ahogy önáltatásom fénye végigfutott tükrünknek
szépre hazudott foncsorán. De másként lesz ezután,
mert én másként akarom. Már nem számít, hogy
volt sok ragyogó hajnalom, hogy egykor csak
futó árnyát láttam az éjből visszanéző Holdnak.
Kár volt hinnem, hogy kettőnk reggele újra virrad,
s hogy majd pont ránk nem zuhan le az örök este.
De ma minden kimondott és ki nem mondott
szavad azt üzente: minden, mi hozzám fűzött,
elkopott. Azért mosolyom ezután is mindig megkapod,
csak fájdalmaim rejtem el előled. Hisz' nincs
hiábavalóbb, mint a könnyek - nem mossák el
a valóság zúzott hordalékait. Lesz versem, mi majd
más lelkébe hasít, de te tőlem nem olvashatsz többé,
csak szelíd, míves és csupa-derű strófát.
Megyünk tovább, és jönnek velünk az éjszakák,
nézzük, ahogy hízik, majd fogy a Hold, s hogy
egykor minden nap a fényről s a reggelekről szólt,
szép lassan végleg magunkba temetjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése