Kivonatos életrajz

Az X-generáció tagja vagyok,
a WHO szerint még középkorú,
egy férj, egy fiúgyermek, és párszáz vers,
de egyikért se jár babérkoszorú.

A korkedvezményes nyugdíjat várom,
bár az asztalra már tettem eleget,
soha nem vezettem bakancslistát, csak
engedem, hogy a napok meglepjenek.

És persze soroz engem is az élet,
de eddig minden gödörből kimásztam,
s ha egy egyszer mégse jönne el a reggel,
két kötetnyi rím megmarad utánam.

Félig tele

Mi jár vajon a fejedben? Mivel biztatod magad, mikor az este föléd lebben? Hogy úgyis eljön megint a reggel, és úgyis jó neked, ha minden tökéletlen? Miféle remények élnek tebenned? Elég az, hogy minden nap fel kell kelned, és egyszerűen csak lenned KELL? A létezés vágya az, ami belőled még kiragyog? Én erőm teljében is sokszor erőtlen vagyok, mint aki óriás hegyeket cipel a vállán. Belőled kéne hitet nyernem talán, hogy elhiggyem, az élniakarás pont elég. Emlékszem, valami ilyesmiért szerettem beléd, mert olyan voltál, akár a gőzgép, erős és eleven, nem csupán egy kórkép, egykori önmagad árnya. Minél nagyobb köröttünk a csönd, szívemben annál nagyobb a lárma. Milyen méltatlanná vált szerepére az egykori szerelem. S mivé vált a hűségem, ha csak a tisztesség és az együttérzés tartja fenn? Férfibeteg, ápolónő. Ennyi maradt. A maradék időre csak ennyi jár. Hiába örök optimizmusom, neked és nekem többé már nem lesz félig tele a pohár.

*
E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt

Ha gondolod, a tiéd

Nézd, ajándékot hoztam,
alkalom híján ’csak úgy’, neked.
Környezettudatos lévén
nem vontam rá színes papírtömeget,
nem fityeg rajta szalag,
s masnit se kötöttem rá dísznek -
csak szavak vannak sorról sorra fűzve,
és ráadásnak ilyen-olyan rímek.

Beleírtam neked a Napot,
hogy fényt hozzon a méla februárba,
hiszen látod, a tavasz már feléd tárja
vékonyka sugárkarjait.
Hogy elfeledd szürkébb napjaid,
írtam bele pénteket, szombatot,
a hétfőt biz’ kihagytam,
de lett benne párna, kávé
és puha, ágymeleg paplan,
sőt, még egy üveg rozét is
elrejtettem két sor között,
hogy a tested is derűvel legyen öntözött.
S ha mindez nem lenne elég,
tortát sütöttem bele,
rajta egész tonnányi étcsokireszelék
és tejszín, épp csak egy lehelet.

Mivel még nem írtam ajándékba verset,
nem tudom, tetszik-e (lehet, túl dagályos,
és lehetne jóval nyersebb),
de ha gondolod, a tiéd.

Vagy add tovább annak,
kinél a szavak hazatalálnak.

Szelíd és könnyed

Hazafelé tartottam, éjszaka volt.
A Gellért-hegy felett hetykén ült a Hold,
s míg a hetes busz zötykölt át a hídon,
azon tűnődtem, hogy meg kéne írnom.

És ébresztgettem magamban a csöndet,
vers lesz majd, szelíd, szellemes és könnyed,
mint ki fölött mindig tiszta az égbolt,
pont ilyen fénylő, csillagokkal gombolt.

De most nem jöttek a számra szép szavak,
mind szikárak voltak és csontosak,
és megborzongtam ott, az éji hetesen:
a vers úgy ismer, ahogyan még te sem.

Az éjjel köröttem megsűrűsödött.
Dühöt szűrtem át a fogaim között,
s mint delíriumba ájult részegek,
hol Istent gyaláztam, hol a végzetet,

hogy vad haragom majd ne téged érjen,
s mit rád mért a sors, ha lehet, túléljem,
és bár kertünkből nem tűnnek a varjak,
én csak szelíd, s könnyed szavakat írjak.

Elringatott a busz, s te elringtál bennem.
Tudtam, hogy már rég otthon kéne lennem,
s hogy majd könnyed leszek veled és szelíd.
Úgy hintázott, szinte átfordult a híd.