Özvegyület

Kettősünk képlet nélküli vegyület,
kötés, mi az elvesztéseddel köttetett,
s mit nem bont se tudomány, se varázslat.
Végtelen a vegyértéke a halálnak.

Próbálok hinni

Próbálok hinni a mában.

A holnapban és a holnaputánban.

Próbálom hinni, hogy

ősz után a tél van,

hogy sok évnyi nyár érik még a Napban,

hogy az átvirrasztott éjeken

csillagot is lehet nézni,

s a végtelenbe küldött sóhaj

a tiéd utoléri.

Próbálok hinni a csendben,

hogy valami szép épül tőle bennem,

talán egy vers, talán egy dal,

amit még nem vittél magaddal.

Pedig a tiéd volt minden, ami az enyém,

kezedben reszkető kezem

közös életünk leghidegebb telén,

vagy az első könnyem,

amit te okoztál és letöröltem.

És a szavak, amik miattad

szerettek meg engem,

s akkor is szeretnek,

ha épp nincs mit bennem.

Próbálok úgy írni, mintha volnál,

hátha születik hozzád

valami szívhez szóló,

gyönyörű zsoltár, ami visszahoz,

egy könyörgés, ami rádöbbent,

hogy én még itt vagyok!

Csak tévedés volt, tudom,

hogy itt felejtettél...

mert kell, hogy több legyek

puszta emlékezetnél.

Istenhozzád

Elmegyek a nyárral, de nem köszönök el,
hiszen itt leszek mindig, hogyha hívnál.
Ha hozzád ér a szél, az én karom ölel,
s fogd rá az esőre, ha néha sírnál.
 
Csak harmatcsepp leszek egy őszi reggelen,
vagy zúzmara-rajz - hát hagyd a könnyeket!
De ha szétszórnád őket, majd én felszedem,
amúgy sem mások, csak emlék-gyöngyszemek.
 
Elmegyek a nyárral, mert így rendeltetett,
bár a lelkem békés, akár a nyári ég.
Már odaátról vigyázom a szívedet,
tudni fogom mindig, mikor kellenék.

Kamuflázs

 Nem látsz, amikor
ott vagyok. Nem vagy velem,
amikor látszom.

Újraértelmező szótár

 

A reggel a kezdet. Az elindulás.

A startpisztoly dördülése.

A redőny résein átbukó fény.

A kitáruló ajtó. A sárga és a narancs.

A madárfütty. A remény.

 

Az este a kék és a lila.

A megnyugvás.

A puha fotel. A lerúgott cipő,

a széktámlára dobott melltartó.

A csillagok. A búcsú.

A fájó csönd.

A hiány.

Cserbenhagyásos szerelem

Még éltél. És én azt hittem,
ez már rég nem szerelem,
hogy az együtt töltött évek
kihűtötték a szívem,
s hogy amit érzek, semmi más,
csupán valami emlék,
hogy az egykori szenvedélyt
a gondjaink megették.
 
S most mégis úgy érzem magam,
mint az elhagyott kedves,
mint megcsalt, kirabolt asszony,
egy szánnivaló vesztes,
valaki, akit becsaptak,
egy védtelen áldozat.
Cserbenhagyásos gázolás,
így hívom a gyászomat.
 
Csak állok itt összetörten,
romok a páncél alatt,
hiányodban elveszetten
nem találom magamat,
a reggelekben, estékben
kettősünket keresem…
Nem akarok szakítani…
Mi ez, ha nem szerelem?