2017. szeptember 30., szombat

A gyász önzése

Nem az elviselhetetlen a halálban,
hogy a hívott szám többé nem kapcsolható,
hogy emlékeim tava jégbe fagyott tó,
hogy konganak a félbe maradt mondatok,
hogy bánt a tény, hogy nélkülük is jól vagyok,
hogy torz és üres az oly szeretett környék,
hogy a csend köszönne, hogyha beköszönnék,
hogy most értem csak meg a „nincs” jelentését,
hogy hozzájuk többé nem lehetek gyöngéd,
hogy elkésett közhely az összes bocsánat,
hogy fényképről nézem apámat, anyámat,
hogy minden napomnak része lett a hiány,
hogy magukkal vitték összes konok hibám,
hogy elvétett szavaim bebábozódtak,
hogy verseim nekik odaátra szólnak …
A halálban mindez nem kibírhatatlan.
De szerettek. S más már nem szerethet jobban.

2017. szeptember 11., hétfő

Szököm a nyárral



Aznap, mikor a legutolsó nyári
nap is behúzza maga mögött az ajtót,
s földre hullnak az első érett diók,
kedvem volna az őszre rákiabálni:

fuss tovább, te janus arc, te ős-csaló!
Hiába öltesz bíbort, s bújsz óaranyba,
hasztalan-szép szőnyeg a bokrok alja –
te tolvaj vagy és a legnagyobb naplopó.

A forduló föld mint vert kutya szűköl,
s szorítja magához a türannosz időt.
Tavasz volt tegnap, május tegnapelőtt,
hát, szököm a nyárral a múlás elől.

2017. szeptember 6., szerda

Kora őszi elégia

Ősz elején, mikor már kardigánt
öltenek hátukra a reggelek,
az estéken elfér a kiskabát,
s hideg harmat lepi a kerteket,

júniusi, szelíd vasárnapok
bársonymelegét veszem magamra,
hátha kedvemen a nyár átragyog,
s ízét, zamatát még rám harapja.

Gyorsan veszti súlyát a szeptember,
a nappalok sovány, éhes madarak,
visznek, de félek, elunják egyszer,
hogy tavaszig csőrükben tartsanak.