Üzenet holdfényben

Későre jár. Az asztalon
kiürült martinispohár,
száján elkenődött a rúzs.
Rekedten búg egy részeg blues,
s egy emlék zsebre tett kézzel
sétál a bútorok között.
Hanyagul rágyújt, miközben
egy magából kivetkőzött
női táska ziláltan ül
az aprókockás kanapén.
A háttámlán könnyű szatén
hever. Az imbolygó árnyék
a bárpultnál italt kever,
valami erőset, mint régen,
ahogy ő is szerette, ott
a fényképen. A füst kéken
úszik a levegőben, ma
a Hold is ezüstben jár, kék-
ezüstben, s a múltról csak egy
hanyagul elnyomott csikk üzen,
s egy pulton hagyott, elárvult
whiskyspohár. Aludni térnek
az árnyak is. Későre jár.

Mosolyszünet

Talán a szűnni nem akaró tél,
talán a hang, ahogy tegnap beszéltél,
talán nem más, mint e szószegett szombat,
mi a számban csak egy rossz ízű falat,
talán az elmélyült ránc a szád fölött,
vagy mert a kicsi álmában felnyögött,
és mert szürkék dőlnek be az ablakon,
s a tükör se tagadja le a korom,
tavaszi kabátom csak röhög rajtam,
mint a borsó, amit a falra hánytam,
no és a busz is, ami jól ott hagyott,
megkoronázva nekem e 'szép' napot,

talán mindez együtt, tán valami más,
hogy egyszerre tágas és szűk a lakás,
hogy futnék messze, de nem visz a lábam,
s amúgy is hideg van, jobb a szobában,
s tán elmúlok lassan, ahogy a kedvem,
mit pár napja valahol elvesztettem,
akár a jó, mi sose marad végleg,
felszívódik, mint lassan ölő méreg,
s talán észre se vennék, ha holnapom
nem lenne más, csak suicid alkalom,
talán ha leírnám, hogy szép az élet,
elhinném, ahogy elhittelek Téged.

Elrabol a tavasz

Mint kit szíven szúrt az első tavaszi napsugár,
támolygok, ahogy rám zuhan az ég kéklő vére,
s míg szokja szemem az arany kikelet-lobogást,
lelkemhez bújik a fény egy hosszú ölelésre. 

Májusok emlékét viszi a vérem robogva,
s bolonddá tesz jó előre a kócos április,
ahogy Napot a tél orvul az égről lelopja,
a tavasz újra és újra elrabol engem is.

A tél halálára

Reggel, ahogy sétáltam át a téren,
s gondolatban víg tavaszban jártam,
még utoljára vállamra ült a tél.
Súlya alatt megroggyant a lábam.

Nyakamba zokogta hideg könnyeit -
olyan volt, mint kit a sors üldözött.
Hófehér testét szívemre öleltem,
így halt meg sírva a karjaim között.

Vakká lennék

Bántja szemem a papír tisztasága,
a rostokból áradó hófehér dac.
Csak kelleti magát, becézve tollam,
ahogy incseleg a sosem-lesz-tavasz.

Körülvesz e konok patyolat-világ,
e kívül-belül kínzó csöndtakaró.
Kikelet volnék értetek s magamnak.
Ha madárfütty lennék, tán az volna jó.

Jég gyötörte fákra virágnak jönnék,
Csókként simulnék költő homlokára.
Vakká lennék, mint a téli puszta, hogy
ne bántsa szemem a papír tisztasága.

Szimpla vágyvers

Mikor ölelésed párájába bújhatok,
átkos napok terhét leszakítva rólam
bőrömön tőled nyílnak
verejték-virágok.
Mikor kezed liánja fonja körbe testemet,
forró hullámként dől rám a konok vágy,
s a mélybe hullva a lázas
tajték eltemet.
Fuldokol bennem a gyönyör,
s míg az örvény ereje partra vet,
ha rám simulsz, mint kagylóra a héj,
elrejt engem magam elől
csók lehelte tenyered.

Huszonegy gramm

Ha e világot egy nap elhagyod,
s kis szobád falán zokog a gyertyaláng,
nem értik majd, ajkad mért' mosolyog,
s mért' simult ki arcodon a régi ránc.
Kisírt szemmel nézik majd a testet,
mi te voltál. S lám, mintha most is élnél.
Átjár a rád zuhanó szeretet...
valaki sírva bocsánatot remél.
Nem látja senki, s te sem tudod már:
könnyebb lettél, épp huszonegy grammal.
Meglopott Téged a tolvaj halál -
s kifosztottan ér a szőke hajnal.

Bármi' nehéz is neked az élet,
csak huszonegy gramm benne a lélek.