Augusztus végi dal

Még nem lehet, még nem mehet,
nekem még tartozik a nyár,
elbliccelt néhány részletet,
és most feloldozásra vár.

De nálam soha nincs hitel,
én kamatostul számolok,
anélkül nem engedem el,
hogy hozzátegyen pár napot.

Egy napot kérek, hogyha fújt,
egyet, ha leszakadt az ég,
s ha dacból felhők mögé bújt,
csak egy nap nem is lesz elég.

Minden csepp esőt felrovok,
és egyenként a perceket,
amiket tőlem ellopott,
mikor előlem rejtezett.

Még nem lehet, még nem mehet,
a nyár eggyel még jön nekem,
adnia kell még pár hetet,
mielőtt szélnek eresztem.

Rossz hullám

Mikor összecsapnak a hullámok,
mi a felszínen tartott, mind alámerül.
Víz sodorja el az összes álmot,
összetört tükör vagy kívül és legbelül.

A cserepek közt harag és bánat,
s gondokat hord eléd egy váratlan vihar.
Kérdésekben akad el a lábad:
ad és elvesz, de voltaképpen mit akar?

Rossz hullámok tajtékja forr benned,
hogy törni-zúzni tudnál, mint a démonok.
S akkor írsz - és megleled a csendet,
s minden, mi fájt, csak szél sodorta, híg homok.

Áldásod keresem

Azt mondják, annyira hasonlítok rád.
Hogy enyém a szemed és elloptam a szád. 
Hogy mozdulásommal visszaidézlek
furcsa ajándékként hugomnak, öcsémnek.

Tükörbe nézve mégsem látlak soha,
bárhogy hívlak, anya, nem tekintesz vissza.
Rejtőzöl, nem felelsz, hiába szólok,
ajkad cserepein rég kiszáradt csókok.

Nézem a kezem... Igen, az hasonlít,
látom összebújni ereink folyóit.
Ujjaim egymásban: néma rekviem.
Gyermek vagyok újra, s áldásod keresem.

Parti röpke

Szűrt napfényben ring a part

a törtmárvány ég alatt,

s árbocok közt csontzenél

a nádas felől futó szél.

Mennyi hang és mennyi csönd, 

földig ér az odafönt, 

s míg víz az éggel összenő,

hullámzik a kikötő.

Nyárapály

A költő szavak nélkül
csak villám sújtotta fa,
az ihlet viharának
fájón furcsa fintora.

Betűk erdejében is
tűrve a néma poklot,
bénultan áll, s nem érti:
körötte harsány lombok.

A költő szavak nélkül
kiszáradt patakmeder,
hol süket kavicsok közt
már csupán a szél seper.