Nyárba vágyó

Magamhoz ölelem az áldó napfényt,
mint aranyló kévét a marokszedő,
kinek fáradt hátán kacagva gurul
a rakoncátlan, csúfondáros idő.

Eső verte földszagot hordoz a szél,
s akár könnyű kendőt, hajamba köti,
felpántlikázza nyárba vágyó szívem,
fölkapja, s nevetve magával viszi.

Hullt virágszirmok közt futnék utána,
de a rámfonódott tavasz visszatart,
s én két évszak közé szorultan várom
az első igazi nyári zivatart.

Beléd hímezem magam

Nem menekülsz,
ma végleg belémcsókoltalak,
itt vagy minden érzékemben,
elsimulsz a bőröm alatt.
Ágálhatsz vagy elfuthatsz,
akár meg is tagadhatsz,
minden téglát, mit széjjelhordtam,
újra s újra fölrakhatsz.
Építhetsz hegymagas falakat,
melyeken méternyi a vakolat,
bástyádra - mégis - minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat.
Belehímeztem magam, s ha
letéped is, győztesen lobogok,
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott.
Szívós vagyok, mint a gránit,
skorpióként élem túl az atomvillanást,
de ha megölellek, én vagyok
a legfinomabb hermelin palást.
Hagyd hát, hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam,
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam,
most már mindörökre -
eltéphetetlenül.

Esőkergető

Eső verte földek illatába bújok,

hogy az őszbe fordult tavaszban ne fázzak.

Tobzódó fűszagból, eső ritmusából

húzok fejem fölé vigasztaló sátrat.

Monoton vonuló felhők bús seregét

nézem pocsolyák fodrozódó tükrében,

tekintetem buja zöldekbe simítva

széppé szirmosul minden csúf emlékem.

Magány-ügy

Érintésed hiánya úgy
feszül rám, mint kígyóra
fénylő, pikkelyes bőre.
Számat véresre harapva,
néma kiáltásba fúlva
szabadulnék belőle.
De hiába folylak körbe,
fonódom rád vágyba tekeredve,
csak sziszegsz rám, szóra sem
nyitva büszke ívű szádat.
Fuldokolva tépem magamról
a  hiábavaló vágyat,
hisz akár edzett üveg,
oly rideg a hátad,
s közönyöd áttetsző faláról
gyöngédségem újra és újra
a mélybe hull.
Minden nappal halkul bennem
a tűz izzó ropogása.
Megdermeszt a csönd, mint
hegyoldalt a kihűlt láva -
és én hiába hívlak,
hogy megments végre,
magányomban rám találva.