Jó volt az a kis őrültség, az a ritmus...,
s talán észre se vetted, hogy a nyakamba
csókoltál, ahogy rég. Pedig csak tánc volt, meg
bor, és néhány szédelgő pezsgőbuborék.
Most nem figyeltem, Fogerty hányszor cserélt
gitárt, csak hallgattam, ahogy leénekled
a vén csibészt, és nem bántam a verejtéked...
Csak egy test voltam, mit a zene felemészt.
És el is felejtettem, hogy sose tudtam
rockizni - de lassan megtanulom követni
a lépted... Észre se vetted, de tánc közben
nyakunkba csókolt a jövendő évtized.
2008. március 27., csütörtök
2008. március 25., kedd
Nárciszok
Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.
2008. március 14., péntek
Makulátlan négysoros
Ne ámítsd magad, lelked már sose lesz fehér -
mióta világra vajúdtak, csak egyre szennyesebb.
Csak a szóra éhes papír, az makulátlan,
s a lepedő, miben majd végnapjaid tengeted.
mióta világra vajúdtak, csak egyre szennyesebb.
Csak a szóra éhes papír, az makulátlan,
s a lepedő, miben majd végnapjaid tengeted.
2008. március 9., vasárnap
Zúzd szét!
Mielőtt kenyértörésre vinnénk...,
vágd falhoz a legkedvesebb bögréd -
tudod, amit egyszer tőlem kaptál.
Vagy tudod mit? Fogd, itt van ez a tál,
zúzd szét! Most, itt, a konyha zöld kövén!
A többit meg hadd törjem össze én!
Hulljon a kristály és a porcelán,
robbanjon szilánkra a ház falán
tehetetlen haragod s haragom,
hadd tomboljon, őrjöngjön szabadon,
hadd harapjalak, ahol csak érlek,
ilyenkor még édesebb a véred!
Hát szakadjon százezer szilánkra
minden átkozott pohár és váza! ...
Aztán kimerülten, kifulladva
bújj hozzám, s én hadd bújjak karodba.
vágd falhoz a legkedvesebb bögréd -
tudod, amit egyszer tőlem kaptál.
Vagy tudod mit? Fogd, itt van ez a tál,
zúzd szét! Most, itt, a konyha zöld kövén!
A többit meg hadd törjem össze én!
Hulljon a kristály és a porcelán,
robbanjon szilánkra a ház falán
tehetetlen haragod s haragom,
hadd tomboljon, őrjöngjön szabadon,
hadd harapjalak, ahol csak érlek,
ilyenkor még édesebb a véred!
Hát szakadjon százezer szilánkra
minden átkozott pohár és váza! ...
Aztán kimerülten, kifulladva
bújj hozzám, s én hadd bújjak karodba.
2008. március 8., szombat
Hétköznapi kegyelem
Talán jó voltam.
Vagy nem vették észre, ha rossz.
De lassan megmozdult velem az állni látszó kozmosz.
Mintha tenyerére vett volna, kiben hitem csupa kétség,
hiszen nekem az ott fent leginkább a kék ég
- és éjente a csillagok -,
vagy talán a sors dobott nekem néhány jobb lapot.
Bárhogy is: jó ez. Csak kicsit szokatlan még.
Apránként olvad durcás, összekarcolt lelkemen a jég,
ami így tavasszal persze nem oly meglepő.
Vasárnap jön, aztán a máskor mindig bosszantó hétfő,
s most valahogy nem bánt a hét egyik napja sem.
Csodák sincsenek.
Ez csak olyan hétköznapi kegyelem.
Vagy nem vették észre, ha rossz.
De lassan megmozdult velem az állni látszó kozmosz.
Mintha tenyerére vett volna, kiben hitem csupa kétség,
hiszen nekem az ott fent leginkább a kék ég
- és éjente a csillagok -,
vagy talán a sors dobott nekem néhány jobb lapot.
Bárhogy is: jó ez. Csak kicsit szokatlan még.
Apránként olvad durcás, összekarcolt lelkemen a jég,
ami így tavasszal persze nem oly meglepő.
Vasárnap jön, aztán a máskor mindig bosszantó hétfő,
s most valahogy nem bánt a hét egyik napja sem.
Csodák sincsenek.
Ez csak olyan hétköznapi kegyelem.
2008. március 3., hétfő
Tavak és kikötők
Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.
És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.
Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.
Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.
És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.
És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.
Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.
Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.
És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)