2008. március 27., csütörtök

Csak tánc volt

Jó volt az a kis őrültség, az a ritmus...,
s talán észre se vetted, hogy a nyakamba
csókoltál, ahogy rég. Pedig csak tánc volt, meg
bor, és néhány szédelgő pezsgőbuborék.

Most nem figyeltem, Fogerty hányszor cserélt
gitárt, csak hallgattam, ahogy leénekled
a vén csibészt, és nem bántam a verejtéked...
Csak egy test voltam, mit a zene felemészt.

És el is felejtettem, hogy sose tudtam
rockizni - de lassan megtanulom követni
a lépted... Észre se vetted, de tánc közben
nyakunkba csókolt a jövendő évtized.

2008. március 25., kedd

Nárciszok

Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.

2008. március 14., péntek

Makulátlan négysoros

Ne ámítsd magad, lelked már sose lesz fehér -
mióta világra vajúdtak, csak egyre szennyesebb.
Csak a szóra éhes papír, az makulátlan,
s a lepedő, miben majd végnapjaid tengeted.

2008. március 9., vasárnap

Zúzd szét!

Mielőtt kenyértörésre vinnénk...,
vágd falhoz a legkedvesebb bögréd -
tudod, amit egyszer tőlem kaptál.
Vagy tudod mit? Fogd, itt van ez a tál,


zúzd szét! Most, itt, a konyha zöld kövén!
A többit meg hadd törjem össze én!
Hulljon a kristály és a porcelán,
robbanjon szilánkra a ház falán


tehetetlen haragod s haragom,
hadd tomboljon, őrjöngjön szabadon,
hadd harapjalak, ahol csak érlek,
ilyenkor még édesebb a véred!


Hát szakadjon százezer szilánkra
minden átkozott pohár és váza! ...
Aztán kimerülten, kifulladva
bújj hozzám, s én hadd bújjak karodba.

2008. március 8., szombat

Hétköznapi kegyelem

Talán jó voltam.
Vagy nem vették észre, ha rossz.
De lassan megmozdult velem az  állni látszó kozmosz.
Mintha tenyerére  vett volna, kiben hitem csupa kétség,
hiszen nekem az ott fent leginkább a  kék ég

- és éjente a csillagok -,
vagy  talán a sors dobott nekem néhány jobb  lapot.
Bárhogy is: jó ez. Csak kicsit  szokatlan még.
Apránként olvad durcás, összekarcolt lelkemen a jég,
ami így tavasszal persze nem oly meglepő.
Vasárnap jön, aztán a máskor mindig bosszantó hétfő,

s most valahogy nem bánt  a hét egyik napja sem.
Csodák sincsenek.
Ez csak olyan hétköznapi kegyelem.

2008. március 3., hétfő

Tavak és kikötők

Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.


És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.


Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.


Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.


És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.