Cseppet sem halhatatlan elégia

 Minden leírt betűvel csak
a halhatatlanságot üldözöd,
remélve, hogy a halálhoz
neked már többé sose lesz közöd,
hogy a veszteségeiddel
a sors egy életre megelégszik,
és versekbe lopva magad
nem visz el soha az enyészetig.

Költőnek gondolva magad
azt hiszed, a halált átverheted,
hogy másként tekint rád az ég,
és varázsszavak majd megmentenek,
hogy a strófa mágiája
félrevezetheti a végzetet,
s a költészet tudja, mire
nem képes más, csupán a képzelet.

De halandóságod rajzát
rád varrja a tükör reggelente,
szemed körül a ráncokat
csúnyán elmélyítette az este,
s hiába írod le százszor,
hogy milyen nagyon szeretsz is élni,
magad fonta koszorúdat
egy nap a vég a fejfádra vési.

I Love Budapest

Nekem olykor túl kicsi a város,

Budapest néha öreg és ráncos,

a világ meg csupa izgalmas táj,

I Love Budapest, de csalni muszáj.

Úgy futnék, ha tudnék, ha lehetne,

talán te épp nem jutnál eszembe,

csukott szemmel ugranék a mélybe,

eltűnnék egy hétre vagy egy évre,

hogy ne tudja senki, merre járok,

nem izgatna, hívtok-e vagy vártok,

de elkopna rajtam száz pár bakancs,

nem írnék listát, ez belső parancs.

Úgy futnék, ha tudnék, ha lehetne,

talán te épp nem jutnál eszembe,

csak hátára venne a messzeség,

és ott maradnék, hol épp leesnék.

Ha elrepülök, vagy visz a vonat,

ez a város mindig visszafogad,

mert I Love Budapest, de bevallom,

jól esik, hogy néha megcsalhatom.

Önarckép

Azt gondoltam, hogy a jóról

a legnehezebb írni.

Hisz a fájdalmakat könnyebb

súlyos sorokba sírni,

keseregni a régmúlton,

aggódni a holnapért,

fitymálva nézni a mások

fején hervadó babért,

elhullt szerelmek emlékét

vadul magamra zárva

ordítani a világba:

tömegben vagyok árva!

De van, mit a szó se bír el,

és a könny se mossa el,

mert az önsajnálatra csak

a hiúságom felel,

hisz minden szánalmas és vélt

problémám önzés csupán,

és a költészet ezt tudja.

A vers átlát a szitán.

Egyedül

Jórészt nem vagyok magányos,
csupán néha rossz egyedül.
De abba a zajos csendbe
a lelkem belesüketül.