2007. március 31., szombat

Csepp vers

Felásom a kertem, ahogy évről évre,
magot vetek Isten gyöngéd tenyerébe.
S míg a föld beissza fénylő verejtékem,
kinyílik az öröm szívem szegletében.

2007. március 29., csütörtök

Karcos kikelet

Karcos most a kikelet, mint elnyűtt
lemezjátszón az agyonhallgatott bakelit,
felhőket lökdös szerte az égen,
átharapva a reggel azúrkék ereit.

Bennem is lassú dallam csak a vér,

s elmém barázdáin egyre elakad a tű.
Sír a tavasz, szíve a földig ér,
akár az enyém, e félrehangolt hegedű.

2007. március 26., hétfő

Töredék

Egy ritmus visszhangot ver tudatomban,
mintha szólongatna egy másik én.
A falon furcsa, nehéz árnyék lobban,
majd eltűnik homlokom szövetén.

Érzem, a mának végtelen vége van,

akár a bennem vajúdó versnek.
Csak bolyongok egyre, unott-céltalan -
sejtenként lőnek agyon a percek.

2007. március 22., csütörtök

Ébredések

Alig-rügyeit magára zárta a kikelet
- fenyegető kis öklök százezer ághegyen -,
toporzékol odabent a várás, a "nem lehet",
szirmaira hullik a rózsa vérű türelem.

S mikor e megtorpant tavaszban kinyílik a Nap,

elmosolyodnak az ázott ballonkabátok.
Tél gyötörte arcokba a fény jókedvet harap,
s e fényben lassan én is magamra találok.

2007. március 20., kedd

Bírni vágyom a percet

Tűnődöm, mint lobban el az idő,
s miként tűnik a semmibe az egyszeri,
megismételhetetlen pillanat.
S félem a soha vissza nem térő
jelent - a sorsot, ahogy rendre elnyeli
a szellőként lebbenő alkalmat.

Tűnődöm, vajon majd felismerem,

mikor leírom a legutolsó sort is,
hogy ez volt az, hogy ez AZ volt?
Vagy olyan lesz, mint némely szerelem,
öröknek hitt, mégis átlátszó és hamis,
ábránd, mi réges-rég hamvába holt?

S ha megszületik az utolsó dal,

az utolsó érintés, az utolsó csók,
megszólít-e, vagy nyomtalan elvész?
Életem csak gyönge árvalányhaj,
s én bírni vágyom a percet, az utolsót,
mielőtt köddé lesz a nagy egész.

2007. március 14., szerda

Ne búcsúzz majd

Ha egyszer menned kell, kérlek, ne búcsúzz,
csak tedd be magad után az ajtót halkan,
ne keress szánalmas mentséget magadnak,
ha majd a szíved egy napon máshova húz.

Hisz' minden, mit mondani tudnál, fájna,

s többé már nem akarnék haragudni rád,
mi haszna lenne, ha szívemre hazudnád
mindazt, mi már más megvalósult álma.

Ne búcsúzz, kérlek, ha egyszer menned kell,

csak jó hangosan vágd be majd a kiskaput,
ne halld, mint a kiáltás a torkomig fut,
hogy miért, miért is engedtelek el.

2007. március 11., vasárnap

Körmondat

Ismered-e, mondd, a hiányt,
amit belső csended kényszerít,
mikor futnál toronyiránt,
hogy ne érezd azt a gyötrő kínt,

a szószegett, reménytelen

nap végén a kétségbeesést,
mert ellened fordult minden
gondolat, és torz jövő kísért,

hogy egy nap örökre elhagy

csapodár, könnyűvérű múzsád,
elhiteti, hogy költő vagy
- micsoda szánalmas hiúság -,

majd világos lesz és konkrét,

akár körmondat végén a pont,
hogy kár a leírt sorokért
- nem költészet, csak öncsalás volt,

aztán két rím közt ott felejt,

s gillotinként zuhan rád a tény,
vesztes vagy, önhitt és selejt,
ki eltűnt önmaga szigetén.