A köd

Köd borítja a hajnali várost,
tompa morajjá csitítva
az utcák ébredő zaját.
A parkban még alszik egy hamuszín
lódenkabát - két ujja közt
vánkosról álmodik a nyomor.
Körötte loncsos kutya kóborol -
mint ki szagot fogott, úgy
vizslatja a hortyogót.
A magány szagát vitte felé a szél,
s ezt a sűrű, hidegkék ködöt,
mi a házak közé költözött,
hogy elrejtse a valóság
fájón lüktető sebeit.
Valahol egy mentő felvisít,
s a virradat rózsaszínje
apránként éket hasít a
tavaszi légbe. Oszlik a köd,
ébred a parkok népe,
s a lódenkabát csöndben
ingujjra vetkezik.

Őszből a tavaszba

Az ezerszín őszt én sohasem szerettem.
Hiába bűvöl el a bordók bíbora,
ahogy vérként folyik a fák ágaira -
csak a haldokló időt méri felettem.

Ha rőt levelek aszott testére lépek,
bennem is nyögnek az elmúlás percei.
S míg a konok eső az ablakot veri,
metronómként csapnak szívemre az évek.

Mikor az első köd a város fölé szédül,
elszürkíti bennem a színezüst hitet,
hogy újra lesz fény, vadvirág és kikelet.
Ilyenkor vagyok végtelenül egyedül.

Szeretett Dunám fölött az ég elborul,
s a víz a partra mossa az elmúlt nyarat.
Könnyet gyúr belőle és cuppogó sarat,
míg az ősz felfalja a lelkem álnokul.

S most, ahogy a márciusi szél simogat,
ujja nyomán a remény is életre kel.
Rajtam a rosszkedv csak ócska, foszlott lepel,
mi lassan úszik el a Margit-híd alatt.

Révült reggelek

Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.

... S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,
mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.

Térdeplő tavaszban

Hallottam ma reggel zokogni a fákat,
hozzám hajolva kértek vigasztalást.
Úgy feszült tar testükön a konok bánat,
mint elrongyolódott, ónszürke palást.

A tavasz már a fagy lába előtt térdel,
esdekel, mint holmi betolakodó.
Hiába pörölök mindegyre a téllel,
kacagva hullik a szívemre a hó.

Lillafüredi emlék

... Te már nem láthattad,
mikor hullani kezdett a hó
az éjbe fordult Bükk fölött.
Míg aludtál, az a rég várt
békesség a lelkembe költözött,
miközben odakint lassan
újra fehérbe bújt a táj.

Most valahogy mégse fáj
ez az elfuserált március.
Hisz' egymásra találtunk újra:
szívre a szív és húsra a hús.
S odakint hiába sír a bús
tavasz, ha testünk úgy kér,
mint kapkodó kamasz,
ki azt hiszi, az idő csak
tőle lopja az édes perceket.
Hosszan néztelek. Mintha
szemembe akartalak volna zárni,
hogy ott örökre elrejtselek.
Hisz' látod, előlem még a
a kikelet is megszökött.

A Hámori-tó jege hangosan
felnyögött, ahogy a tél
súlyos teste újra rászakadt.
Álmodban megborzongtál,
s hogy meg ne fázz, kedves,
szempillám lágyan,
észrevétlen betakart.

Budapest [8-8-6-6-8]

Budapest az én városom.
Imádom, ahogy átoson
a Lánc-hídon este
a Hold fénylő teste,
majd kucorog a rakparton,

csak úgy múlatva az időt.
Szeretem a Tabán mögött
a varázsos alkonyt,
amint színt színre bont
a Budai hegyek fölött.

S mikor az éjszaka leszáll,
minden álmom hazatalál
a macskaköveken,
és szembe jön velem
egy elfeledett utcabál.

A Tangó, a Blaha, a Vár,
a Nyugatinál a bazár -
rám tetovált rajzok.
Bármerre is vagyok,
itt minden szeglet hazavár.

Téli ringató

Mélykékbe hajlik a rám zuhanó este,
kertemet a tél a karjaiba vette.
Míg ringatja lágyan a szunnyadó magot,
altatót dúdolnak messzi-szép csillagok.

Szusszan a hó, elsimul a karcsú fákon,
rügybe zárt testükben a tavasz csak álom.
Belép az ablakon, és fogva tart az est.
Szívemig ér a csönd. Újra havazni kezd.

Gyávák monológja

Gyávák vagyunk leülni a nyomor
asztalához, hol üres tányérok
fölött szemünkbe nézne az éhség.
Hiába hív ezer korgó tekintet,
csak bambulunk, mint eltévedt vendég.

Gyávák vagyunk látni a nekünk is
fájót, törődött életek rongyba
csavart sajgó-zsibongó sebeit.
Csak ülünk tétlen a napos oldalon,
s hitványságunkon semmi nem segít.