Éjféli opció

Elmegy ez az év is. Csak úgy elsétál.
Elsétál hetykén és pofátlanul.
Csak eddig rohant, 
csak eddig volt neki sürgős. 
És az ember végtelenül hülye hős,
sose tanul, csak fut vele, együtt a napokkal,
mindent jó előre megtervez és lefoglal, 
persze mosolyogva, harminckét foggal,
hogy időben és pont akkor 
és pont ott legyen, 
míg percnyi élete úgy libeg,
oly esendőn, akár őszi levél
törékeny ághegyen.

Ha volna varázsköpenyem,
éjfélkor simán magamra ölteném,
hogy elbújtasson, mint szerzőt 
a legapróbb költemény,
vagy elillanjak, akár pezsgőből a
megrészegült, habkönnyű buborék.
Ha lehetne, mikor a tizenkettőt elüti
az óra, egyszer csak sehol se volnék,
hogy ne fájjon úgy,
mikor a lelkes kismutató utoléri,
s hátba veri a kissé már
szenilis és reszketeg öreget. 

Éjfélkor világgá megyek, 
vagy mindenkit egyenként szívemre ölelek.
Nincs más opció.

Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.

Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,

elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,

és csak magunk vagyunk,

aztán mi megyünk hozzájuk,

és ők jönnek hozzánk,

de Hozzátok, Tihozzátok már sose,

egyetlenegyszer se,

hogy abban a lakásban már

más asztal van, s azon a más asztalon

idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után

mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,

hogy bármennyi a süti,

mindig marad belőle valamennyi,

hogy bármelyikünk fája alatt állunk,

nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.

és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,

az ajándéklistán már két névvel

kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,

s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok

tompa fájdalmába,

ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –

alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.

S azt hisszük, egyszer majd más lesz,

elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.

De valójában tudjuk, sose lesz más.

Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,

s hogy vannak terek,  mik zárványokká lesznek,

s úgy maradnak.

Betöltetlenek.

Mindeközben

Én már akkor is unom a telet,

mikor még ki se kerekedett,

s az aszottsovány napok csontjain

úgy feszül a remény, mint az ín.

Sötétben buszoznak a reggelek,

a délutánok korán fekszenek,

míg az utcákon hömpölygő tömeg

elsodorja a legszebb ünnepet.

Pedig ha megállnánk kicsit csöndben,

észrevennénk, hogy mindeközben

megágyaznak a várakozásnak

a földre hullott angyalszárnyak.

Magamkeringető

Egykéthár, egykéthár,
tegnap még alig jár,
egykéthár, egykéthár,
fiú volt, férfi már,

egykéthár, egykéthár,
kering a nagy naptár,
egykéthár, egykéthár,
csodaszép szembogár,

egykéthár, egykéthár,
alig jött, menne már,
egykéthár, egykéthár,
forog egy táncospár,

egykéthár, egykéthár,
suhanó kismadár,
egykéthár, egykéthár,
homályos szemhatár,

egykéthár, egykéthár,
a gyermek csapodár,
egykéthár, egykéthár,
maholnap messze jár,

egykéthár, egykéthár,
az élet tánctanár,
egykéthár, egykéthár,
ne sírj, te nagy szamár.

Senki, sehol, semmikor

Jó lenne egy átlagos novemberi hétfőn

csak úgy elbújni a reggeli ködben,

s feloldódni benne, mint kávéban

az apró édesítőbogyó.

Hétfőnként egyszerűen nem lenni volna jó.

Vagy létezni,

de csak úgy láthatatlanul,

s kívülállóként szemlélni a percek néma

szitálását a váratlan leszálló este

fekete-fehér, lassított felvételén.

Víz alá kéne merülni hét elején,

s péntek délután bukni csak felszínre,

valamikor egy hirtelen ránk melegedett

májusi napon

- lehetne mondjuk rögtön a Balaton –

s addig csak úszni odalent,

álmos halak közt elveszve a gondolattalan,

unott – és végtelenül békés közegben.

Hétfő van, november,

s én el akarok tűnni végleg a betűrengetegben,

mint születő vers elől

az újra és újra visszatörölt sor.

Ha írok, nem látszom.

Nem is lélegzem.

Senki vagyok, sehol és semmikor.

Színek, fények, árnyak

Száz napsugárból csokrot köt nekem, 
s körbeudvarol a novemberi ég.
Oly kék, hogy szinte el is feledem,
hogy ablakomban még mindig mécses ég.

Fent és lent közt sután botorkálok,
fáj az emlékek színe, fénye, árnya.
Maholnap ellobbannak a lángok,
s a Csendek Napját elnyeli a lárma.

Vizespohárban arany krizantém, 
hervadó tetem, temetővirág.
Apám-anyám magamra ölelném.
Csodaősz van - és kőnehéz árvaság.

Híd

Magasra csapó hullámaim 
elcsitulnak egyre apadó kedveden,
s belső harcaid
oly váratlan buknak a felszínre,
ahogy az elbágyadt Duna felfedi
a Ferenc József híd rozsdamarta,
vén sziluettjét.

De lásd be, én vagyok a reggeled 
és én vagyok minden estéd,
s bánatod szürke habját
is az én lelkem issza be,
hisz' te vagy a világom közepe
a mindennapok sekély,
ezerszer járt partjain.

Ezért hát sírj, ha sírni kell,
vagy dühöngj, ha másra nincs erőd,
csak vigyázz, hogy engem ne sodorjon el
a benned növekvő félelem attól,
mit az elme felfogni képtelen.
Én vagyok a híd a víz felett
és ha kell, odalenn,
hogyha a partot egyszer csak
a távolba veszni látod.

Hamvak

A szél sodorta el egyikük hamvait, 
a másikét szép Dunánk ringatta távol.
Míg sok régi szerettem temetőbe vitt,
kettejük mécsese énbennem világol.

Egyszerű fohász

Tehozzád szólok, habár nem érdemlem,
mert hitem voltaképp rém hiteltelen,
hisz ha hívlak, az mindig önös érdek,
és lám, most megint csak magamnak kérek.

Add, hogy bírja az elviselhetetlent
és földre gyűrje a legyőzhetetlent,
hogy elviselje a kibírhatatlant
és eltűrje az elfogadhatatlant,
hogy kiállja mindazt, amit nem lehet...
Könnyítsd meg vállán a roppant terheket.

És adj nekem odaadó türelmet, 
reményt, hogy tán elér ez az üzenet,
add, hogy higgyek akkor is, ha nincs miben,
és úgy szeressem őt, mint még senki sem.

Rozé ősz

Olyan az ősz, mint egy pohár rozé:
elsőre éteri és fáradtrózsaszín,
aztán ahogy megy november felé,
lassan imbolyogni kezd gyönge lábain,

és elnehezül, akár a mámor,
mi sokáig kacag, míg végül elázik,
s belealszik apránként a télbe,
hogy bódulatban tartson minket tavaszig. 

Meteorit

Elkapsz egy hullócsillagot és zsebre vágod,
hogy ezt a rég vágyott kincset meg ne lássa senki,
nem tudod, hogy rég kihunyt már, mi hozzád elért,
s csak illúziót markolsz, mint annyi más mindenki.

Ősszel a vers

Utolsó nap az idei nyárból,
és én, bolond napsugárfertőzött,
csupán elmúlni vágyom a tájjal
két földre hulló falevél között.

Borút és esőt ígér a holnap, 
ronggyá lesz a nyár napszítta vászna,
s privát világom egész tavaszig 
ugyanazt a lassú számot játssza.

Nincs számomra varázs-medicina, 
s bár balzsam a szó - most nem lesz elég.
Ősszel a vers is csak lélek-lárma,
nem enyhet adó, édes menedék.

Majdnem parafrázis

Jó pár éve szeptemberben...
Melyik év volt? Elfeledtem -
kacat
adat,

épp e napon megszülettem,
s azóta se értem tetten,
időm
midőn

lop meg engem minden évben,
s rajzolja át tükörképem -
kemény
e tény.

Harminc fölött elborzadtam,
atyaég, az mindjárt hatvan!
Tik-tak,
tik-tak.

Aztán mire észbekaptam,
negyven gyertyát elfújhattam -
"csodás"
szokás.

Mikor pedig ötven lettem,
álltam ottan meglepetten:
Öt iksz...
Ez fix?

Azóta meg mit se számít,
boldogan számolok százig,
egye
fene!

Úton Velencébe

Hegymamutok őrizte, kanyargó tájon visz

a busz álmaim nyüzsgő városa felé,

sosem látott szerelmem, Velence vár, hisz'

tudja, bolond szívem már régesrég övé.