Egyenesek - dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók...
A vonal akaratlan rajzolja meg önmagát.
S maga alá görbül, akár a vénült idő
az egykor vonzó, mára csuparánc asszonyarcon,
majd a vászonra ül, mint súlyos viharfelhő,
vagy hóban hagyott, grafitszürke lábnyom.
Aztán színekért kiált újra, és már sárgán
rohan - elszabadult, síne hagyott villamos,
míg átbukik az alkony püspöklila vállán,
s lám, már csak halvány folt, mit az est az égre mos.
Mozdul a kéz, lágy ívek ölelkeznek össze,
majd mint megriasztott szeretők, szertefutnak,
csupán a paszpartu szelíd hullámtörője
mutat irányt az öntörvényű vonalaknak.
Egyenesek - dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók...
A kép akaratlan rajzolja meg önmagát.
