Horgolt sorok

Ha egymásra horgolnám a verseimet,

mindig ott összeöltve, ahol épp elsza-

kad a rólam szóló végtelen történet,

mindegy lenne, hogy olvasom, vice versa,

az időben visszafelé araszolva,

vagy az elsőként leírt bizonytalan sortól,

mára hatalmas, meleg takaróm volna

megszámlálhatatlan, ezer színű szóból.

És fagyos, téli napokon, mint ez a mai,

megkeresném benne a legforróbb nyarat,

egy júliusi strandolást, vagy valami

augusztus végi éjszakából itt maradt

hullócsillagos (rém közhelyes) emléket,

főznék egy jó erős feketét, és talán

észre se venném, hogy szilveszter éjfél lett,

és már nem fázom a holnaptól igazán.

Kizökkent idő - Advent előtt

Fázom. A rosszkedvű novemberi hideg meggyorsítja álmatag lépteim. Azért odapillantok, mint minden reggel. Látom őket a télre készülő, összeaszott falevelektől terhes parkban. A két összevackolt figura a nyilvános vécé lejárata mellett, rongyokba csavarva fekszik. Nevük nincs, nemük meghatározhatatlan a magukra tekert, szedett-vedett pokrócok burkában. Körülöttük egy-két nejlonszatyornyi, soványka életük. Kosztolányi bronzba öntött vállán egykedvűen tollászkodik egy galamb, a forgalom monoton zajában az idő megdermed, mint a viasz.

Egy-két hét, és a tér környékét felékesítik a csillogó girlandok, karácsonyi díszkivilágítást kapnak a lombjuk vesztett fák. Advent közeleg, cseppnyi békességet csempészve ebbe a békétlen világba. Ilyentájt újra szeretni tanulunk. Adni és elfogadni, tenni és jóvátenni. Odavetett frázisok helyett valódi szavak ízesülnek a szánkban. Készül bennünk a legszebb ünnep. A megátalkodottak megszelídülnek, a háborgók nyugalmat találnak, a haragvók meglelik a megbocsátás örömét. Imbolygó gyertyalángokkal búcsúznak a vasárnap esték.

Csak az otthontalanoknak nem jut a fényből. Későn virradó nappalaikra korán és feketén zuhan az éj, mely hideg és zavaros álmoktól nehéz. Fekszenek és kelnek, esznek, ha jut, isznak, hogy ne fájjon. Egyik nap, mint a másik – egymásba érnek az évszakok. Életük naptárlapjait szertehordta egy régi tavasz vagy épp az idei rövidke ősz. A park egyre jobban kitakarja őket, ahogy napról napra pőrébbek a bokrok. Nincs hová bújni a kiáltó otthontalanság elől.

Visszazökken az idő. A mindent megoldó, mindent feloldó, a gyógyír. Az idő fut, és vele szaladok én is. Szököm a lelkiismeretem elől.

Novemberi dal

Az egérszürke ég alatt
kócos utcák alszanak,
másik oldalára fordul,
tán ma fel se kel a nap.

Vérszegény, bús eső esik,
szívet, esernyőt se nyit,
szomorú fák ölelik át
a reggel koldusvállait.

A járdán sárga tetemek
puhítják a léptemet,
míg egy zebra két csíkja közt
a november eltemet.

Messzenéző

Avarba kavar a novemberi szél,
néma haláltánc csak az utcazajban.
Az ősz távoli vidékekről mesél,
hol kendermagos dallal kel a hajnal,
hol a tél is szelíd és kedves lehet,
mint régóta várt, bölcs mosolyú rokon,
ott még az október is fel-felnevet,
mikor a csöppenő musttal eloson.

Cselédlépcső

az udvarban balra

egy macska járta út

falán rozsdamarta

ásatag falikút

rég kiszáradt emlék

illan mint az éter

vallomások helyén

penészgomba térdel

mállik a képzelet

akár a vakolat

szaladó lépteket

les meg a gondolat

selyemsuhogás- és

illatfelhő-mámor

érzéki tévedés

rabol el a mából

s erőtlen az elme

felfogni az időt

elfogyott türelme

száz évvel ezelőtt

Papírhajók

Már nem számolom a hetekké gyűrődő,

fölém magasodó hallgatag napokat,

a hűtlen szavak néma menekülése

minden rímet papírhajóvá hajtogat.

Elúsznak tőlem vagy vad örvénybe vesznek

e lélekemésztő, gyönge lélekvesztők,

míg rabló sirályok rikoltoznak partra

vetett, vérző verskezdeményeim fölött.

Árnyékszerelem

Valahol ott vesztettük el, azon az úton,

ahol már árnyékaink sem simultak egymásra.

Lehajtott fejünkön egy pillanatra megpihent

egy régi érzés tovasuhanása.

Egykor egymáshoz igazodó lépteinkben

megbotlott a közénk ékelődött csend,

csak mi hallottuk, ahogy kimondatlan szavaink

rekviemet játszanak odabent.

A kettőnk igazsága

Az éjre készülő kis szobában

csendben szelidülnek a kontúrok,

fáradt szemedben csillagot gyújtok,

ha utat vesztenék, megtaláljam.

Mint Dunán a kacsázó kavicsok

keltette aprócska hullámtaréj,

egymásra gyűrve mát és tegnapot,

elsimult, békés holnapról mesélj.

Neked elhiszem, mert így akarom,

borítsunk kámzsát a valóságra.

Hadd legyen a kettőnk igazsága

egy minden felett álló hatalom.

Szigorúan ellenőrzött pipacsok

A sínek mentén ezernyi szemafor:

álmatag pipacsok dőlnek a töltésnek.

Egyik nyárból a másikba utazva

a röpke tavaszról időnként lekésnek.

Reggelente bágyadtan követik

megszokott lépteim a hűvös betonon,

míg fölöttük láthatatlan és néma

mozdonyok suhannak messze monoton.

Ferrari-piros ruhájukat nézve

magával ragad egy robogó szerelvény.

Két városrész közt valahol elveszek

a szirmukat vesztett pipacsok tengerén.

Vizes nyolcas

Olykor folyó vagy, áradó és örök,

máskor csupán szelíd, tétova, patak.

Homlokod taván eső verte körök,

s néha nem lellek a hullámok alatt.

Ma féktelen zuhatag a két kezed,

el-elmerülök két érintés között.

Tenyered vizén a te meg én lebeg,

s elúszik a távol, ahol mennydörög.

Kócos országom

- kéretlen válaszvers -

Én nem írok kivándorlós verset,
a trendet ebben sem követem,
hisz’ odakint se hordanék nercet,
s ott se lenne más a szerelem.

Ott nem ismerik Erdős Virágot,
s nem tudják, ki a Kollár-Klemencz,
ott is nyílnak és hervadnak álmok,
él arra is sok száz Emerenc.

Jó nekem itt e kis kócos ország
a jólfésült szomszédok között.
Bárhogy éneklik, hasztalan mondják,
elvihetnek mindent: nem költözök.

Lelet

Egy régi fotó. A sárga túl sárga,
az ég is makulátlan és hamiskék.
Jól állhat neked most az idő sármja –
borostyánba zárta arcodat a kép.

Ahogy felfogást, úgy emlékeket sem
tudok zsebpénzre váltva lecserélni.
Hiába vándorolt máshoz a szívem:
bevésődtél. S ma nincs dolgod, csak lenni.

Fagyosszentek

A nyár kapuján kint a „zárva” tábla,
a május ma szigorú darabont,
angyalok ronggyá ázott, szelíd szárnya
csitítja a háborgó Balatont.

Törpe örömmel kémleljük az eget –
a Nap fásultan, kábán búcsút int.
Egy régvolt július újra belénk szeret,
s visszalopjuk fülledt emlékeink.

Anyamadár

Életre szeretett egy napon,
s mára ő lett kicsi gyermek.
Oly apró, szinte ölbe kapom,

akár szél a könnyű pelyhet. 

A bal felső zsebembe rejtem
a tél elől, testközelbe,
óvom, mint ő vigyázott engem
szívem szívére ölelve.

Madárcsontú anyacsemetém
szárnyaszegett rigómadár.
Míg dalol a világ tetején,
minden gyermek hazatalál.

LokálpatriNóta

Budapesten vannak helyek,
jönnek velem, ahogy megyek.
Cipősarkam utak, terek
aszfaltjába vésett sebet.

A Margit híd egy szerelem,
s az egész Tangót megveszem,
egy nyáron át csak hevertem
a Dagály nevű tengeren.

A „Novhét” tér ma Oktogon,
de nyolc szöge mind rokonom,
s a Moszkva teret, ha akarom,
pár randiból összerakom.

Mindkét lábam a Dunában,
a Gellért-hegynek vetem hátam,
s minden utcán, ahol jártam,
flaszterforró örök nyár van.

Évek hosszú sora hagyott
bőröm alatt aszfaltrajzot.
Parkok, hidak, séták, padok,
szakadozott térkép vagyok.

Vannak helyek Budapesten,
fölemelnek, ha elestem,
nem óvhatnám őket szebben:
megférnek a tenyeremben.

Kicsi (s)óhaj

Messze még, anyám, a végső, záró számadás –
újhold jön, csillaggal vert ég és tücsökzene.
Tudom, milyen meddő már e gyermeki vallomás,
zárd mégis szépségkoldus, gyöngécske szívedbe.

Féltelek, s tudom, oly szűkszavú a szeretet,
de tán nem késő még a lelkem szóra bírni.
Adj időt kezemben tartani a kezedet,
s az elherdált évek fölött sírni, csak sírni.

Az út mellett hagyott lány

Alig-május van, zigóta-nyár, 
csatasorban áll ezer tűsarok,
útnak indul egy aszfaltbetyár
egy lányért, kit az út mellett hagyott.

A flaszter mentén szőke, barna -

pillangótestük néma tüntetés.

Az alkony bikinivonala

szánalmas, fájó múltba révedés.

Elfolyó karamell az emlék, 

egy zavaros, félregombolt este,
a többiek csak szomorú lepkék,
ő nem fakul, a szép istenverte.

Félig megevett vers

Mint a kiflik pékségben a polcon,
mellkasomat hátadhoz szorítom,
s ha fordulunk, jóváhagyom azt is,
hisz' egy kifli mégse lehet hisztis.

Olykor alszunk, mint a kerek perec,
hogyha hagyom, félig eleszegetsz.
Kezünk-lábunk összeboronázik,
azt se tudni, melyikünk a másik.

Zivatar

Pokoli forrósággal tűz a nap,
a bőröm szinte lángra kap.

Mint egy nyári képen pontban délben,
hullámzanak a tűzfalak.

Felhőcunami zuhan a földre,

forog a táj körbe-körbe.

Mint tárt szárnyú madár ha vízre száll,

égmoraj simul a csöndre.

És már szakad is a szélesvászon,

ömlik, zuhog téren, házon.

Boldog vagyok, míg a filmem forog,

a moziban bőrig ázom.

Áprilisi dal

A kopott kerti asztalon
tolvajjá lesz az alkalom,
s a zöld napernyő-ég alatt
tollat ragad a pillanat.

Megírják magukat a fák,
a szerelmespár-orgonánk,
a lyuk a házunk ereszén
s a délutáni feketém.

És ír a hintaágy-hajó,
a felhő ki-betakaró,
a töltésen futó vonat
csak zakatoló gondolat.

Nézi a bugris április,
hogy megír versem Téged is,
elénekli magát a dal,
vagy elhallgat, ha úgy akar.

Fegyelmezett vers

Szelídítem magamban a becsvágyat,
hiú álmaimat csillapítgatom.
Hisz’ kedves kis völgyek közt fut a lábam,
és túl messzi, túl magas a hegyorom.

Csak bámulok fel a Nap közelébe –
ha volna is, megperzselődne szárnyam.
Kivagyiságom csúfos véget érne
a távoli bércek meddő rohamában.

Gyalogszerrel indultam, akaratlan,
köröttem társak repültek a csúcsig.
Fegyelmezem a becsvágyat magamban:
a hegyek nőnek, az élet meg múlik.

Banális racionális

A szülő mindig, folyvást csak beszél, beszél…
S a gyermek? Hallgat. Vagy lázad. Ez a dolga.
Fiadnak te, neked anyád mondta, mondta…
Már tudod: minden hegyi beszéd körbeér.

Érted már, mért’ nem érti, hogy te csak érte…
Hisz’ magad is húztad örökké a szádat,
még nem repültél, de féltetted a szárnyad.
S ma mégis elég a világ innenső vége.

Velőtrázó

Bennem örökké, rombolhatatlanul ott vagy.
Akkor is, ha szívem épp a bordáimra fagy,
s lélekmentő energiatakarékosság
okán máglya helyett nem lobog, csak gyönge láng,
ha néma vacsoránk csak gyertyafényes emlék,
mert a mindennapok már rég ízekre szedték,
s ha pengehideg és velőtrázó a csendem –
kiabálj olyankor, ordíts ki magamból engem.

Jump

Szürke pala ma a februári ég,
éjkócos a város, a virradat kancsal.
A kései hold elázott kiflivég,
a horizont kávé fáradtbarna zaccal.

Deviáns vércsepár sikoltva kering,
Penelopé-szövetét fölfejti a csönd.
A reggel szaltó, őrült bungee jumping,
ugrunk, s napra nap visszaránt az odafönt.

Pék-szerenád

Ismerlek, mint kenyérfajtákat a pék,
tudom, mikor vagy csak száraz kiflivég,
és mikor adsz élményt, mint a sós perec,
kalács készül benned, vagy épp nem szeretsz.

Te vagy a világom középpontja rég,
életem kovásza, puha menedék.
Hogy mit sütsz ki, mindig kisütöm, édes,
én vagyok a mák, te pedig a béles.

Vers és minden más

A vers néha csak terem,
újabb elmentett fájl a winchesteren.
Emlékek és fájások,
gondolatcunamik, múltáradások.
Fejfák, virágok, gyertyák,
kontyos, gömbölyű mosolyú anyókák,
színek egy spontán rajzon,
a Duna-part, a nyár és a Balaton,
arcvonás és érintés,
a lélek, a mélység és a merülés,
békesség és zűrzavar,
újjászületés és érzésravatal,
pohárban gyilkos méreg,
a vasárnap, ahogy hétfőre ébred,
indulat és bocsánat,
Attila és szavai a Mamának,
a te, meg én, meg a tél,
hogy már előre tudom, mit kérdeznél,
a mi és a nélküled,
a hirtelen lezuhanó szürkület,
rím, amihez nincs képlet…
A vers te vagy. Minden más csupán részlet.

Könnyes négyes

Öröm-gyöngy vagy bánat-óceán a könnyed,
nem mérlegelhető, egyik mégis könnyebb.
De mindkettőben ott vagy magad teljesen,
s egy gyönge percben átgördültél versemen.

Hajnali jegyzet

Rossz álom zavarta meg hajnalom,
s iszonyodva űzött át az ébredésbe,
míg az elfüggönyzött ablak mögött
tejszínné sűrült a homály tejfehére.

Tűnődtem, miféle múlt szakad fel
e rémes látomások képsorain?
Vagy holnapomról foszlik a lepel,
s mutat túl a ma apró-cseprő gondjain?

Mellettem az ágy bal oldala egy
másik álom vizén süllyed-emelkedik.
Majd az óra ismerős sikollyal
harapja át a reggel gyönge ereit.

Az Orkánerejűhöz

Itt ülök beleájulva,
bebábozódva megint a januárba.
Messze-fáj még a tavasz,
ötvenhat nap
és ötvenhat éjszakára.
Gyere, hát, te Orkánerejű,
tépd fel köd-kedvem
és az odakint
kéretlen szimbiózisát!
Vagy szédíts el,
hogy Boldogasszony haván,
mint aszteroida,
úgy zuhanjak át,
a megérkezés ezerszirmú
márciusába.
Reszket a báb alatt
a tél hiábavalósága.