2020. december 25., péntek

Néhány mondat 2020-ról

Még fel sem ocsúdunk 2019 szilveszteréből, de már valami fura járványról szólnak a hírek. Meg a kínaiakról. Tudjuk, sárga veszedelem, sokan vannak, minden kici-ócó. Hát, ez nagy és drága. Az egész világnak rámegy a gatyája. De legalább van home office. Még a bebetonozott közigazgatásban is! Aztán kényszerszabi. A négy fal között. De utazhatunk feszt a NatGeo-val. Szebbnél szebb tájak, és legalább addig se hagyjuk ott semmilyen lábnyomunkat. Meg a szemetünket se. Nicsak, ez is egy pozitívum. Budapest is üres. Marslakó vagyok az ezerszer látott, mégis tök fura, néptelen Budai Várban. Az utcán maszkosok. Ők is furák. Na, én aztán biztos nem. Viseld! Ne viseld! Viseld el! Viselkedj, igazodj! Igazold, hogy nem vagy covidos. Nyár. Legalább a nap süt, ehhez nem kell utazni se. Kiderült, hogy lehet létezni fesztiválok nélkül. Őrület. Kici-ócó koncert félházzal, kicsit több alkohollal, azt nem szereti a vírus. Még jó, hogy nincs piálási tilalom (bocs, ez lopott szöveg). Ősz. Durvul a helyzet. Már nem fura a maszk. Sőt, tök menő. Szemüvegeseknek kevésbé. Színház maszkban. Aztán sehogy. Éljen az online világ: mackónaciban nézzük a Machbetet. Este nyolc után senki sehova – irigyeljük az igazoltan munkából hazatérő renitenseket, ők tudják, milyen üres 4-es/6-ossal utazni. Gizdák. Jön a karácsony. Ezt mondjuk már évek óta online nyomom – a franc se verekszik a tömegben. Igaz, most nincs tömeg sehol. Újabb előny. De a karácsony az jön. Távolságtartunk ezerrel. Van, aki fél, van, aki azt mondja, félt valakit, van, akinek ez jó ok arra, hogy nem kell a nem kívánt rokonnal talizni. Én szomorkodom – eddig csak az „igazoltan” távollevők hiányát kellett elviselni. Élőket még sose gyászoltam. Hát, ez egy ilyen hülye év volt. És sok jót nem ígérnek a Vének 2021-re se. Ja, igen. Jön a vakcina. Hát, kinek a pap, kinek meg jó az immunrendszere. Még hátra van az évről évre túlhypolt szilveszter, mert ez a 365 napból az egyetlen, amikor jól érezheted magad. Ugye, hogy ugye. Ja, amúgy is home office lesz aznap is. Munkaidőben meg nem iszunk. De legalább a másnap más. Mert munkaszüneti nap, még home office-ban is. Mindent összevetve: iszonyat rossz memóriám ellenére 2020-ra biztos mindig emlékezni fogok, mert idén ért a legtöbb olyan benyomás, ami azt igazolja, hogy ha vannak barátaid, nem kell sok, csak az a néhány igazi, akkor tök mindegy, milyen évet írnak, nem számít, hogy mi dől rád a hírekből: velük minden jobb. Nekem a távolságtartás ellenére is róluk szólt ez az év.

2020. december 22., kedd

Profán karácsonyi imádság, 2020.

Miatyánk, ki légy bár a mennyekben,
a kétkedők szívében, vagy a remény
fénylő, távoli ablakaiban,
add meg nekünk a megnyugvást,
kik egyként szenvedjük meg a hiányt.
 
Add, hogy körénk gyűljenek,
kiket már rég emlékek zárványába
rejtettél, s csak felhők ködén át
láthatjuk fel-felderengő mosolyuk.
És add meg, hogy hús-vér szeretteink,
kiket a félelem és szorongás angyalai
vesznek körbe, lássanak túl
a féltés gigantikus másfél méterén,
és úgy szeressék egymást, hogy falakon,
utcákon, városokon át is eljusson
az érzés: gondolok Rád.
 
És bocsásd meg egész évi haragjainkat,
a felhorgadó acsarkodásokat,
a buta és hiábavaló sértettségeket,
a kimondott és ki nem mondott szavakat,
a félreértések okozta bánatot,
s add, hogy az ünnep elmossa bennünk
e félresikerült év minden fájó
és bosszantó keservét -
s talán mi is megbocsátunk majd
önmagunknak.
 
Miatyánk, légy bárhol is,
áldd meg elfuserált karácsonyunkat,
s elmaradt, rég vágyott öleléseinket
angyalaink gondjára bízva
tartsd össze ezt a zavarodott,
szertehulló világot.

2020. december 14., hétfő

Adventi elégia

Nehéz várakozni veszteségekkel a szívedben.
Várni a karácsonyt, az első havat,
ahogy a párkányodra lebben,
majd másnapra tűnik, mintha sose lett volna.
De a hiány sosem olvad el teljesen,
lelkedet újra és újra jeges kéregbe vonja.
 
Nem várom hát a karácsonyt,
a karácsony mégis vár engem.
És őket is várja, akik itt élnek bennem,
hogy ott álljunk mind abban a szép,
meghitt pillanatban,
mint azon az utolsó ünnepen,
mikor még ketten hívtak így: gyermekem.
 
Nehéz a várakozás, ha többé
nem szólít senki a neveden.

2020. november 18., szerda

Szentencia az anyaságról

Mikor sírni látod meglett, szép szál fiadat,
hirtelen felnősz, mint ki eddig csak toporgott,
hisz heggyé gyűrődik benned az akarat, hogy
szívszakadva is maradjon neki mosolyod.

2020. október 29., csütörtök

Nézőpont borúlátóknak

 Mint az erdő, miből kivágták a fákat,
ajtó keret nélkül, ablaktalan házak,
óra, miről a kismutató elveszett,
vagy színész, kinek nem osztanak szerepet,
 
életlen kés, partra sodort, törött bárka,
paletta, ahonnan hiányzik a sárga,
egy templom, mihez semmilyen út nem vezet,
eltitkolt érzés, át nem adott üzenet,
 
állomás, hová nem érkeznek vonatok,
remény, ami nem éri meg a holnapot,
ősi kincs, amit soha senki nem keres…
Mind hiányos. De hiánynak tökéletes.

2020. október 20., kedd

Megoldom

Én nem futok. Nincs mért.
Eddig mindig utolért,
ami írva volt nekem.


Hát, csak tessék, jöjjön,
amihez tényleg van közöm.
Azt ölembe ültetem,


etetem, itatom,
ha fázik, betakarom.
„Megoldom”, hogyha kérdik.


De mihez közöm nincs,
annak ott van a kilincs.
Nem mind gond, ami fénylik.

2020. október 16., péntek

Őzek a városban

A többnapos esőtől bókoló
fák alatt harsogó zöld a szőnyeg.
Azt várná az ember, hogy a város
közepén megjelennek az őzek,
és szelíden, ahogy a szeptember
veszi karjába a múló nyarat,
megállva az út egyik oldalán,
foguk itt még harsány füvet harap,
aztán lassan átlépve az őszbe
a Nap még megfesti lágy szőrüket,
s hogy az égen ordas felhők nőnek,
a nyár, mint megriadt őz, elüget.

2020. október 5., hétfő

Ötödik évszak

 Az ősznek van valami semmivel
össze nem téveszthető illata.
Mint hosszú idő után a háznak,
hova nagyon rég nem tértél haza,
 
de már az ajtó előtt felidézed
a morzsának tett szikkadt kenyeret
s a kávéba mártott kockacukrot -
pedig teázol, s üresen szereted.
 
Az őszben ott van még a nyár szaga
és frisse a napra tett damasztnak,
s az orrodba bújt fülledt éjszakák
gyöngéden a nyakadba harapnak.
 
De hozzád dörgölőzik már a tél,
hajadban elsárgult falevelek,
s a közeledő november felől
fojtogató kanálisbűz lebeg.
 
Igen, az ősznek múlás-szaga van,
azért én mégse félem a halált,
hiszen az csak egy ötödik évszak,
amit az Isten egyszer kitalált.

2020. október 4., vasárnap

Párhuzamos világ

Ti ott fent, mai, modern Parnasszus-lakók,
létezik lentebb egy párhuzamos világ,
hol százak, ezrek írnak ma is Altatót,
s talán ti sem vagytok mind József Attilák.
 
Mégis úgy néztek ránk, mint róka a hollóra,
ki szátokból szavakat szeretne csenni,
s bár vagytok a nemzet száz tollforgatója,
senki se akar itt kezetekből enni.
 
De ha egyszer majd a lesajnálás csúnya
szürkehályoga szemetekről leszakad,
belátjátok, fent is van muhar és dudva,
míg sok szépség hervad a lábatok alatt.

2020. szeptember 27., vasárnap

Indián nyár

Úgy hiszem, nálam akkor köszönt be az ősz,
mikor a muskátlikat sem locsolom már,
s engedem, hogy halványuló fodraikat
borsárgára aszalja az indián nyár.
 
Az esőre álló, napszítta ernyőket
mementóként ott hagyom a bús teraszon,
s a szél hordta, körém gyűlt falevelekből
a jövő nyarat előre összerakom.

2020. szeptember 16., szerda

Depó

Valahol lennie kell egy
szánom-bánom depónak,
ahová a kimondatlan
bocsánatok rakódnak,
 
valahol biztos lehet egy
neharagudj lerakat,
ahol összegyűlik mindaz,
mi a torkunkban akad,
 
mert belőlem lassan elfogy
az annyirasajnálom,
s kell egy hely, ahol titokban
szavaim megbocsátom.


2020. augusztus 29., szombat

Kitakart szív

A gyöngéd nyári esték nyugalmához
nincsen semmi fogható.
Talán csak egy forró fürdő
hideg, november végi nap után,
vagy mikor egy váratlanul jött
kedvességtől csak állsz bután,
furcsa, befelé forduló mosollyal az ajkadon.
Mint ma este, mikor a Hold itt ül
a kert fölött, szinte a vállamon,
és Naptól elcsent fénye
kitakarta kicsit nekem a szívedet.
 
Azt mondtad – és tekinteted egy pillanatra
újra kifényesedett –, hogy végtelen hála,
amit érzel, és kapaszkodtál kezembe
azzal a két, egykor erős, férfias kézzel,
de mintha csak gyermekem volnál,
apró és törékeny…
És elfutotta arcomat a szégyen,
mert tudom, milyen kevés a türelem bennem,
hogy hányszor kéne jobbnak, erősebbnek
lennem, s hogy te ugyanezt tennéd,
csak nálamnál ezerszer, százezerszer jobban,
jobb lennél, mint én valaha is…,
amilyen jó én sohase voltam.
 
De augusztus van, egy csillag épp
az elmúlásba lobban,
s szavaid nyomán a béke úgy hullik rám,
mint költőre az ihlet hosszú
és rímsivár hónapok után.

2020. augusztus 16., vasárnap

Elmélet a költők működéséről


Mint minden és mindenki,
talán az ihlet is a boldogságot keresi,
az örömöt és a derűt, a tisztát és egyszerűt -
s menekül onnan, hol mindig csak keserűségre lel.
Egy darabig nógatja a szívet, biztatja a lelket,
ám ha egyik se felel, tovább nem erőlködik.
A boldogtalanság, akár hamutálban
félig elnyomott csikk,
megfojtja maga körül a levegőt.
Úgy vélem, ha szeretnék megtudni a költők,
vajon fájdalom nélkül is működnek-e,
rá kellene szokniuk a boldogságra.

2020. augusztus 10., hétfő

Spontán dal vonattal

Vonatból a táj, akár sebtében rajzolt kép,
egy másik ablakból talán egész más vidék,
mert úgy suhannak el a bokrok és a házak,
hogy nem látsz belőlük, csak villanásnyi árnyat.

 

És elfeledteti, hogy te vagy, aki elmegy,
hisz a töltés menti fák visszafelé mennek.
Csak az állomásokon áll helyre a rendszer,
de hiszed, hogy a táj veled megy majd egyszer.


Keserű vers rímínség idején

Kiszáradtak elmémben a nemrég még
csobogó rímpatakok, a semmit kísérő partokról
csak a port verik fel a hirtelen támadt viharok,
s medréig kiapadt lelkemet nem ébreszti fel
a kiszakadt felhőkből aláömlő langymeleg zuhogás.
Csak bűzös szavakat bugyognak fel
a fuldokló kanálisok, s a könnyű nyári záporok
sem enyhítik a hiányérzetet, mit a szavak
kínzó ínsége okoz.
Úgy hiszem, a költészet mindenkit kiszipolyoz,
kinek az életre a vers a gyógyír,
s hogy a líra mindannyiunkba zsigerig beleír,
kinek haragra, fájdalomra ez az egyetlen,
mindent feloldó balzsam.

Szőnyegen innen és túl

 

Már tettél eleget az asztalra,
és taknyos kölyök se vagy már régen,
mégis örökösen számonkérnek,
ne gondolkozz, te csak állj sorba szépen.

 

S eljön az a kor, mikor nem akarsz
többé már a szőnyeg szélén állni,
mikor már nem engeded magadnak
hogy erőből, pozícióból bárki…

 

De hülyén hallgatsz és meghunyászkodsz,
mert hát, abban a korban vagy tényleg,
és akkor megírod egy béna versben,
végül is az önérzet a lényeg.

2020. június 25., csütörtök

Útiterv


Elérkezettnek látom az időt,
hogy szabira menjek, úgy egy hónapra
az életemből. Vagy kettőre.
Bédekker se kéne,
csupán egy jegy, csak oda, egy főre -
a hazaút tervezése ráér.
Hogy mi a terv? Mit a gondolatom átér.

Ott vannak példának okáér’ a Segond Szigetek,
ahol egy hetet pont ellehetek,
mielőtt átugrom az Oldjátok Meg Nélkülem
kies vidékére, olyan két hétre.
Aztán jöhetne Nem Vagyok Cseléd városa,
rögtön Ápolónő Se Akartam Lenni falu mellett.
Ezeken is eltöltenék egy-egy hetet.
Még meglátogatnám Anyád Vagyok, Fiam,
Nem A Haverod tartományt,
aztán csak mennék toronyiránt,
mert azt mondják, Engedd Ki A Gőzt városa
épp arra van.

Aztán, ha cipőm elkopott,
s szívemet is elhagyták a gondok,
mielőtt elunnám magam,
visszatérnék, hogy ne legyek
ilyen szörnyen haszontalan.

2020. június 14., vasárnap

Szent Iván hava


Tán nem is létezik annál nagyobb
nyugalom, mikor a teraszcsendben
szószátyár verebek fecsegését
hallgatom, meg ahogy a szél oda
és vissza pergeti az ölembe
bágyadt regény sustorgó lapjait.

Angyal szállhatott el, ő hagyhatta
itt nekem ezt a rég vágyott békét,
ami úgy terül el köröttem, mint
céltalan, friss vándor előtt a még
érintetlen térkép a véletlen
és az oly mindegy távlataival.

A nyár varázsol, megrészegít, mint
egy bájital. A kert ring a szőke,
reggeli fényben, és a felhőtlen,
kapri égen a Nap kötéltáncot
járva kábán szédeleg a lába
alól illanó kondenzcsík felett.

2020. május 31., vasárnap

Hová a könny kacagni jár


Korán volt még. Az ágy szélén ültünk,
s épp azon tűnődtem, mi lehet még,
mi nem történt meg veled és velem,
hogy a hosszú, együtt töltött évek alatt
mi az, ami valahol valamiért elmaradt.

Álmodtam – mondtad. S mesélni kezdtél.
Hallottam, hogy odakint feltámad a szél,
és jó volt még nem elkezdeni a napot,
csak nézni, mint nyújtóznak az álomgyűrött,
félig lerúgott paplanok.

Mentetek, mondtad, s említettél valami
rokont, hogy valahová mentetek.
És – kérdeztem -, hogyan tovább?
Nincsen tovább. Csak mentünk.
Aztán? Csak ennyi?
Igen. De olyan szépen tudtam menni.

Az idő mintha megtorpant volna egy pillanatra,
elcsuklott a hangod, és sírni kezdtél olyan furcsa,
szokatlanul magas regiszteren.
Én átöleltelek nagyhirtelen,
s arcunkon közös barázdát nyitott a sós,
folyékony fájdalom.
És csak csorgott, csorgott le a nyakadon
és az államon megállíthatatlanul,
s akár az eső, ami nedves betonra hull,
meztelen talpunk alatt tócsává dagadt.

A parketta elfuserált tengerként
hullámzott a sarokban, a tolószék alatt,
s arra gondoltam, voltaképpen mennyit,
és milyen nagyokat is nevettünk együtt
mi már, s hová a könny kacagni jár,
ott olykor a sírásnak is rendelt ideje van.

2020. május 12., kedd

Lóci verset ír – Szabó Lőrinc inverz


Fürkészni indultam a kertet.
Fáit jól eszembe véstem,
s kifigyeltem harsány bokrait,
a nyúl miatt voltaképpen,

hogy hová rejti majd a hímest.
S hogy négykézláb kúsztam-másztam,
kezem elakadt egy aprócska,
gyönge madárfiókában.

Nem élt már, így hát elsirattam,
s kérdőre vontam az Istent.
Hogy nem felelt, apámhoz mentem,
ki könyökölt félrebillent

fejjel egy üres papír fölött,
és szavalni kezdtem hadarva:
- „Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.” -

Látva, nem érti, magyaráztam:
- Apu, verset írtam, mint Te! -
Szemüvegét szépre törölve
e kritikát elém tette:

- Hát, a címe? És nem kevéske?
Elférne ott néhány rím még.-
Ó, de hát, csak most lettem költő,
s máris itt a rímirigység.

- És kiről szól ez? – tette a butát,
s én megszántam, hogy ma se írt,
s hogy öntudatlan simogatta
az árva, hófehér papírt.

- Apu, most megyek ki játszani!
- Na menj csak – felelt zavartan.
Ő még elkapott és megcsókolt.
- Te csak írj! – és elszaladtam.

2020. május 9., szombat

Kutya örökbe

Vegyél egy kutyát. Vagy fogadj örökbe.
Egy vánnyadt keverék is megteszi,
vagy egy poszttraumatikus harci eb,
ki hű hallgatóságát keresi
egy megértő és néma kutyacsajban,
vagy csak lepisili épp a bokád,
vagy mint egy árnyék, nyomodba szegődik,
csak az a fontos, hogy legyen kutyád.
Lehet sötét, mint a sátán kutyája,
csak foga virítson, akár a hó.
Akárhogy számolom az egyszeregyet:
kutya nélkül rossz, kutyával meg jó.


Mert nyár jön mindjárt, hülye hőség,
mi lesz veled, ha nincs ebed?
Ki bújik melléd az árnyékban,
veled a nyárban ki gebed?
Ki ébreszt hajnali kettőkor,
(a Hold talán épp teli)?
Ki dugja fejét tenyeredbe,
mert a simit megérdemli?
Ki ugatja a láthatatlant,
bárakárkitől ki véd meg?
Ki néz még rád úgy rajta kívül,
vagy úgy ki imád még téged?


Legyen egy kutyád. Míg békén olvasol,
puhán lábfejedre ejti fejét,
vagy ha elmélyülten épp egy verset írsz,
rímeidet ő nem zilálja szét.
Tekintetében bármikor elveszhetsz,
örömödben társ, bánatodra ír.
Tanulj tőle szeretni és csak adni,
kettőtök helyett is mindent kibír.
*
(Kiss Judit Ágnes: Macska télire c. versének átirata)

2020. május 3., vasárnap

Sovány vigasz

Sokadik éve nem viszek virágot,
mert nincs hová és mert nincs kinek.
Nem hozták vissza őt a miatyánkok.
Szeretik ott fent az égiek.
Az esthajnalcsillag köt neki csokrot,
s helyettem a Hold öleli át.
Vigasztalódik az anyátlan kifosztott:
gazdagabb vele az odaát.

2020. április 28., kedd

Hiába nyíló orgonák

Május még be sem köszöntött,
és a hiába nyílt orgonavirágok talán végre megértik,
illatukat semmilyen szél nem viszi az égig,
s a hiába elsírt könnyek elixírje nem segít
az időbe dermedt édesanyákon.
A tárt karú ölelések szivárványmozdulatát
monokróm fotóba zárta az örök álom,
s az egymás felé induló lábak ott maradtak,
abban az utolsó előtti, májusi pillanatban,
hol úgy imbolyognak az emlékek peremén,
mintha létezne az a következő lépés.
A gyermeknek el kell fogadni,
hogy csupán illúzió a feledés,
és a hiány hiába nyíló orgonáit
évről évre újrafakasztja a tavasz.

2020. április 20., hétfő

Könyvespolc-vers


Minden ember halandó.
Én nem félek.
Előttem az élet trükkös játék.
Az eltűnt idő nyoma pillanatragasztó.
Gyermekkorom tegnap,
… és azután
könyvek és könnyek,
emlék és varázslat.
Hétköznapi józanság
máról holnapra.

2020. április 19., vasárnap

Szűk és tágas

Én kicsi Földem labda a fűben,
nyárfaszösz-csillagokat sodor a szél.
Háztetőmön kel és fekszik a Nap,
a Tejútrendszer a kertkapumig ér.

Egyszerre lett szűk és tágas a tér,
vesztegzárkám ajtaján ki-be járok.
Házam a város, kertem a világ.
Lelkem akár a Mariana-árok.

Tizenegy kilométer mélységből,
szabadtüdősen úsznak fel a versek.
Monitoromon átcsap egy hullám,
s négy fal között is messzire tekergek.

2020. április 17., péntek

Karanténcsend

Átlagos péntek délelőtt,
munkával töltött házi őrizet.
Tíz óra sincs. A gép előtt
ülve köröttem terasz-félsziget.

Lábujjhegyen jár a világ,
vén arcára kiült a rémület:
az emberi kivagyiság
felett épp most hoznak törvényeket.

Közel volt már a szakadék,
s csaholtak mögöttünk a vérebek.
A csend hatalmas, mint az ég.
Szinte ordít: e-mailje érkezett.

2020. április 2., csütörtök

Egy amatőr költő fejfájára

E filléres fejfába vésve ama tőr,
mi hatalmas szívét oly lágyan járta át,
költőnek álmodta magát egy amatőr,
s most alulról szagolja a poétikát.

Vesztegzár


Karanténba vonult az elmém.
Önkéntesen, ez nyilvánvaló,
hiszen most, friss tavasz idején
szökken szárba igazán a szó.

Vagy tán lelkemre került pecsét,
hogy nem szólít meg se rossz, se jó,
most hiába rázza ketrecét,
a rím is csak bilincsnek való.

Abroncsban az összes gondolat,
miket féléber éjek szültek.
Versek talán vesztegzár alatt,
s egy nap egyszerre kirepülnek.

2020. március 21., szombat

Háladal azokért, akik nem bújhatnak el


Kialvatlan húzza magát ágytól ágyig,
nem kíván sokat, csak ő is hazavágyik,
de kisszobája mélyén mégse bújhat el,
hogy gyógyít vagy elszalad, nem mérlegel.

És áll a pult mögött, hogy ne maradj éhen,
mit adhatok, mennyi lesz, köszönjük szépen,
és maradna otthon, de túl hosszú a sor,
a közért nem zárhat be három órakor.

Órákig rostokol az országhatáron,
a kormányra dőlve elnyomja az álom,
vágyja az otthonát, de tele a raktér,
hisz te is csak épphogy kamiont nem vettél.

S ha lever a lábadról a rossznyavalya,
várnád, hogy eléd megy a sarki patika,
hol a kis ablak mögött ember, nem robot,
ki kiszolgál úgy is, ha rossz a modorod.

És van még számtalan, aki nem bújhat el,
te csak nézed a harcot, míg ő menetel,
s ha hálát nem is érzel, köszönd legalább,
hogy gyógyít az a kéz, és bírja az a láb.

2020. március 7., szombat

Pánik

Én nár nem félek semmitől.
Tartok ettől-attól:
hogy kedvenc tükröm leesik a falról,
vagy hogy két fészbúk-poszt között
odaég a nagy gonddal készített aprósütemény.
Tudom, rajta ülünk a Föld tüdején,
és pont úgy fuldoklik,
mint pánikbeteg a rohama idején.
Engem nem riaszt, ha a villamoson
kettővel többet tüsszent valaki,
s az sem, ha a frissen mosott autókat
a messziről jött vörös, sivatagi homok ellepi.
Az sem aggaszt, ha angol tudósok
az évszázad meteoritját vizionálják,
s nem izgat, ha elfogy a boltból a liszt vagy a mák,
és hidegen hagy az úgynevezett "nyugtalanító hírek" érkezése.
A médiabombák robbanása miatt én biztos
nem teszem az olvasmányom félre,
és a szalagcímekben is
csak a helyesírási hibákra kapom fel a fejemet.
Ám, hogy egy nap elkopik elmémben a gondolat,
ellenem fordulnak a szeretett szavak,
s írásra görbült ujjaim alatt nem születnek,
csak néma és világtalan szpészek,
ettől tényleg lever a víz.
Igen, ettől tényleg rettegek.

2020. február 29., szombat

Kivonatos életrajz

Az X-generáció tagja vagyok,
a WHO szerint még középkorú,
egy férj, egy fiúgyermek, és párszáz vers,
de egyikért se jár babérkoszorú.
A korkedvezményes nyugdíjat várom,
bár az asztalra már tettem eleget,
soha nem vezettem bakancslistát, csak
engedem, hogy a napok meglepjenek.
És persze soroz engem is az élet,
de eddig minden gödörből kimásztam,
s ha egy egyszer mégse jönne el a reggel,
két kötetnyi rím megmarad utánam.

2020. február 23., vasárnap

Félig tele

Mi jár vajon a fejedben? Mivel biztatod magad, mikor az este föléd lebben? Hogy úgyis eljön megint a reggel, és úgyis jó neked, ha minden tökéletlen? Miféle remények élnek tebenned? Elég az, hogy minden nap fel kell kelned, és egyszerűen csak lenned KELL? A létezés vágya az, ami belőled még kiragyog? Én erőm teljében is sokszor erőtlen vagyok, mint aki óriás hegyeket cipel a vállán. Belőled kéne hitet nyernem talán, hogy elhiggyem, az élniakarás pont elég. Emlékszem, valami ilyesmiért szerettem beléd, mert olyan voltál, akár a gőzgép, erős és eleven, nem csupán egy kórkép, egykori önmagad árnya. Minél nagyobb köröttünk a csönd, szívemben annál nagyobb a lárma. Milyen méltatlanná vált szerepére az egykori szerelem. S mivé vált a hűségem, ha csak a tisztesség és az együttérzés tartja fenn? Férfibeteg, ápolónő. Ennyi maradt. A maradék időre csak ennyi jár. Hiába örök optimizmusom, neked és nekem többé már nem lesz félig tele a pohár.

*

E. S. Claire álnéven tettem közzé másutt

2020. február 14., péntek

Ha gondolod, a tiéd

Nézd, ajándékot hoztam,
alkalom híján ’csak úgy’, neked.
Környezettudatos lévén
nem vontam rá színes papírtömeget,
nem fityeg rajta szalag,
s masnit se kötöttem rá dísznek -
csak szavak vannak sorról sorra fűzve,
és ráadásnak ilyen-olyan rímek.

Beleírtam neked a Napot,
hogy fényt hozzon a méla februárba,
hiszen látod, a tavasz már feléd tárja
vékonyka sugárkarjait.
Hogy elfeledd szürkébb napjaid,
írtam bele pénteket, szombatot,
a hétfőt biz’ kihagytam,
de lett benne párna, kávé
és puha, ágymeleg paplan,
sőt, még egy üveg rozét is
elrejtettem két sor között,
hogy a tested is derűvel legyen öntözött.
S ha mindez nem lenne elég,
tortát sütöttem bele,
rajta egész tonnányi étcsokireszelék
és tejszín, épp csak egy lehelet.

Mivel még nem írtam ajándékba verset,
nem tudom, tetszik-e (lehet, túl dagályos,
és lehetne jóval nyersebb),
de ha gondolod, a tiéd.

Vagy add tovább annak,
kinél a szavak hazatalálnak.

2020. február 6., csütörtök

Szelíd és könnyed

Hazafelé tartottam, éjszaka volt.
A Gellért-hegy felett hetykén ült a Hold,
s míg a hetes busz zötykölt át a hídon,
azon tűnődtem, hogy meg kéne írnom.
És ébresztgettem magamban a csöndet,
vers lesz majd, szelíd, szellemes és könnyed,
mint ki fölött mindig tiszta az égbolt,
pont ilyen fénylő, csillagokkal gombolt.
De most nem jöttek a számra szép szavak,
mind szikárak voltak és csontosak,
és megborzongtam ott, az éji hetesen:
a vers úgy ismer, ahogyan még te sem.
Az éjjel köröttem megsűrűsödött.
Dühöt szűrtem át a fogaim között,
s mint delíriumba ájult részegek,
hol Istent gyaláztam, hol a végzetet,
hogy vad haragom majd ne téged érjen,
s mit rád mért a sors, ha lehet, túléljem,
és bár kertünkből nem tűnnek a varjak,
én csak szelíd, s könnyed szavakat írjak.
Elringatott a busz, s te elringtál bennem.
Tudtam, hogy már rég otthon kéne lennem,
s hogy majd könnyed leszek veled és szelíd.
Úgy hintázott, szinte átfordult a híd.

2020. január 27., hétfő

Januári anziksz

A januári, korán fekvő alkonyatban
hirtelen tűnnek el az örömtelen szürkék,
s a sötétségbe borult szobák éhesen
harapják az utcalámpák vajsárga fényét.

A város kiragyog a koszlott tél alól.
S míg megébrednek az egyenpanel-ablakok,
a Duna tükrében tetszelgő hídjaink
olykor lelopnak az égről egy-egy csillagot.

Szembeszomszédjára licitálva kincsét,
a budai rakpart akár egy feszülő gyöngysor,
ezredszer is fogva tart, ahogy a forgalom
füzére lustán és ciklikusan araszol.

Ahogy telnek az órák, a templomtornyok
tartják - majd elejtik a vastagodó ködöt,
s a házakra omló reggel nyirkos, nehéz
fregoliként lóg a téli Budapest fölött.