Időtlen

Kedves, ugye odaát
időtlen a túlvilág?
Nincsen naptár, nincs óra,
hogy ne érezd, mióta
vagy tőlem olyan messze,
ott nincs reggel, nincs este,
és nem fájnak a percek,
amik nélkülem telnek.
 
Mert épp fél éve van már,
hogy így magamra hagytál,
hat hónapja nélküled,
de mégis veled ébredek.
E száznyolcvanhárom nap
nem fájhat egy angyalnak,
mert hiszem, hogy odaát
időtlen a túlvilág.

Jelzőfények

Fényeket gyűjtök és gyújtok egyre,

hogy rám találj majd a Legszebb Este,

és elhiggyem egy rövidke percre,

hogy angyal szállt az ünnepemre.

Otthonom vagy

 Itt minden hiányoddal tele,
itt téged idéznek a tárgyak,
itt megvesz az Isten hidege,
itt folyton körülvesz a bánat,

itt a csendek pengeélesek,
itt a vasárnapok is fájnak,
itt a nélküledre ébredek...
Gyűlölnöm kéne ezt a házat.

Itt mégis rólad mesél minden,
itt emlékek bontanak szárnyat,
itt érezlek a sejtjeimben,
itt még felsejlenek a vágyak,

itt hallani a nevetésed,
itt ha akarlak, így is látlak,
itt egyedül is veled élek...
Otthonom vagy, s lelke e háznak.

Fényterápia

 

Sáros eső nyomai az ablakon.

Mégis, ahogy áttűz az őszi Nap,

arcomat a sárga fénybe fordítom,

ami gyöngéden szemhéjon harap.

 

Aztán simogatja az orrom nyergét,

homlokomból gyomlálja a ráncot,

és felbukkan sok régi-régi emlék...

Talán az sem, lehet, hogy csak álmok.

 

Hagyom magam, mozdulatlan maradok

e furcsán érzéki pillanatban.

Lám, belém bolondítottam a Napot,

hogy kezed hiányát elfogadjam.

Elmondhatatlan

 

Van, ami elmondhatatlan,

könnyekkel kisírhatatlan,

ép ésszel felfoghatatlan

kapocs, mi megbonthatatlan,

magány a sokadalomban,

illat egy ruhadarabban,

viharvert szív, lakhatatlan,

néma csönd a hangzavarban,

utazás átláthatatlan,

vége nincs alagutakban,

szavakkal leírhatatlan

hiány, mi feloldhatatlan.

Gyászliliom

Milyen kevés szó van a gyászra,

ami voltaképpen érthető:

akkor nem fontosak a szavak,

mikor lelked csöndes temető.

 

Hiszen minden, amit mondanál,

csak gyorsan hervadó liliom,

mert reméled, hogy hazatalál

a földre hullajtott szirmokon,

 

kit elrabolt a végtelen ég,

és magába húzott a végzet,

hogy ajtódon majd újra belép,

s egy kicsit megfedded, hogy késett.

 

A talpára ragadt szirmokat

összegyűjtöd a tenyeredbe,

és míg elfújod, a pillanat

csöpp békét szitál a szívedre.

Minden reggel elfeledlek

Minden este elsiratlak újra,
újra és újra, apró, félperces,
görcsös kis zokogásokba fúlva,
ahogy üveg mögé zárt, nem múló
mosolyodat látom.

A valóság acélbetétes bakanccsal
gyalogol át a csönd verte házon.
Tán ezért alszom rosszul éjjelente,
s ezért nincs álmom se, hiszen már
te nem lehetsz benne.

S minden reggel újra elfeledlek,
a nyolc órák föléd kerekednek,
míg haza nem érek – tik-tak, tik-tak.
A valóság rám rúgja az ajtót.
S újra elsiratlak.

Számban hordom

Őszül a táj, s testem is beleőszül a tájba,
színes a rabruhám, de lelkem ködszürke zárka,
nem hatol be semmi sem, ami nem rólad mesél,
úgy hiszem, testemben most éppen másvalaki él.

Őszül a táj, s a szív is belelassul az őszbe,
napsütötte nyáremlékek zuhannak a földre.
Köröttem rőt avar, mélyülő iszap a bánat,
számban hordom a nevedet, s visszakiabállak.

Özvegyület

Kettősünk képlet nélküli vegyület,
kötés, mi az elvesztéseddel köttetett,
s mit nem bont se tudomány, se varázslat.
Végtelen a vegyértéke a halálnak.

Próbálok hinni

Próbálok hinni a mában.

A holnapban és a holnaputánban.

Próbálom hinni, hogy

ősz után a tél van,

hogy sok évnyi nyár érik még a Napban,

hogy az átvirrasztott éjeken

csillagot is lehet nézni,

s a végtelenbe küldött sóhaj

a tiéd utoléri.

Próbálok hinni a csendben,

hogy valami szép épül tőle bennem,

talán egy vers, talán egy dal,

amit még nem vittél magaddal.

Pedig a tiéd volt minden, ami az enyém,

kezedben reszkető kezem

közös életünk leghidegebb telén,

vagy az első könnyem,

amit te okoztál és letöröltem.

És a szavak, amik miattad

szerettek meg engem,

s akkor is szeretnek,

ha épp nincs mit bennem.

Próbálok úgy írni, mintha volnál,

hátha születik hozzád

valami szívhez szóló,

gyönyörű zsoltár, ami visszahoz,

egy könyörgés, ami rádöbbent,

hogy én még itt vagyok!

Csak tévedés volt, tudom,

hogy itt felejtettél...

mert kell, hogy több legyek

puszta emlékezetnél.

Istenhozzád

Elmegyek a nyárral, de nem köszönök el,
hiszen itt leszek mindig, hogyha hívnál.
Ha hozzád ér a szél, az én karom ölel,
s fogd rá az esőre, ha néha sírnál.
 
Csak harmatcsepp leszek egy őszi reggelen,
vagy zúzmara-rajz - hát hagyd a könnyeket!
De ha szétszórnád őket, majd én felszedem,
amúgy sem mások, csak emlék-gyöngyszemek.
 
Elmegyek a nyárral, mert így rendeltetett,
bár a lelkem békés, akár a nyári ég.
Már odaátról vigyázom a szívedet,
tudni fogom mindig, mikor kellenék.

Kamuflázs

 Nem látsz, amikor
ott vagyok. Nem vagy velem,
amikor látszom.

Újraértelmező szótár

 

A reggel a kezdet. Az elindulás.

A startpisztoly dördülése.

A redőny résein átbukó fény.

A kitáruló ajtó. A sárga és a narancs.

A madárfütty. A remény.

 

Az este a kék és a lila.

A megnyugvás.

A puha fotel. A lerúgott cipő,

a széktámlára dobott melltartó.

A csillagok. A búcsú.

A fájó csönd.

A hiány.

Cserbenhagyásos szerelem

Még éltél. És én azt hittem,
ez már rég nem szerelem,
hogy az együtt töltött évek
kihűtötték a szívem,
s hogy amit érzek, semmi más,
csupán valami emlék,
hogy az egykori szenvedélyt
a gondjaink megették.
 
S most mégis úgy érzem magam,
mint az elhagyott kedves,
mint megcsalt, kirabolt asszony,
egy szánnivaló vesztes,
valaki, akit becsaptak,
egy védtelen áldozat.
Cserbenhagyásos gázolás,
így hívom a gyászomat.
 
Csak állok itt összetörten,
romok a páncél alatt,
hiányodban elveszetten
nem találom magamat,
a reggelekben, estékben
kettősünket keresem…
Nem akarok szakítani…
Mi ez, ha nem szerelem?

Ahol senki se lát

 

Mint abban a régi dalban,

„ahol senki se lát”,

ott siratnak el téged a

süket éjszakák.

A rádióból szóló szám

csak fájdalmat jelent,

s a tévé folyton duruzsol,

hogy ne fájjon a csend.

 

Tudtam régen, jó előre,

hogy elveszítelek,

s nem hittem, hogy hiányodban

én is elveszek,

mert bárhol vagyok, gyötrelem,

hogy nem mondhatom el,

hiába szólok, „majd jövök”,

hisz senki nem felel.

 

Úgy csinálok, mint aki él,

ezerfelé megyek,

igazából mégis csupán

kitöltöm a teret.

Szív és kifúj, akár egy gép,

tele a naptáram,

nem látni, hogy elsiratlak

ezerszer napjában.

Requiem

Nem búcsúzom, mert nem tudok,

most nem állnak össze a szavak,

nélküled vézna koldusok,

kik szájpadlásomon alszanak.

Széthullottam darabokra,

s a rímek habarcsa nem elég.

Nincs most, ami összerakna...

Milyen igaz szó a fele/ség.

Többé már semmi nem egész,

csak mozaik, puszta töredék.

Az élet precíz szívsebész,

kimetszette épp a közepét.

S most így félszívvel küszködöm,

hogy valahogy elengedjelek.

Kicsorbult arc a tükrömön...

A reggelek rádébresztenek.

Kötéltánc

Percre perc és órára óra,

beájul a nyár a kórházfolyosóra,

bennem mégis tanyát ver a tél,

kezemben a kezed dermedt falevél.

 

Szemhéjad brokátját rám csukod,

lelkedben olvasnék, de így nem tudok,

csak hánykolódom a sötétben,

s táncolunk egy kifeszített kötélen.

 

Add a kezed, zuhanok veled,

ugorjunk le együtt, csak adj egy jelet!

Percre perc és órára óra...

Ha nem akarod, én nem hozom szóba.

 

Csak súgom, hogy halld is, de mégse,

vagy minden harangot verjenek félre,

mert beleroppan már az elme,

hogy nincs fölötted az égnek kegyelme.

Legyen úgy

Legyen úgy, ahogy szeretnéd.
Nem kell ide a szentbeszéd,
látom hunyt szemeden is át
az élet színét-fonákját.

Legyen úgy, ahogy neked jó,
legyen az ég egy tiszta tó,
gyöngéd és hűvös, mint e kéz,
ki mint gyermeket, úgy becéz.

Lám, mosolyogsz, vagy úgy hiszem,
úgyse tudhatja senki sem,
mire gondolsz, fáj-e bármi,
egy szóra, egy jelre várni.

Ahogy lenni kell, úgy legyen,
köztünk mi van, az végtelen.
Ha mész, egy részem elviszed,
s neked adom a szebbiket.

Elég

Ha tudnám, ha legalább érezném,
akarsz-e még élni, csak túl nehéz,
vagy elengedted már, mi ideköt,
de nem vagy ma még indulásra kész.

Ha rám nyitnád megtört tekinteted,
hogyha csöndedből olvasni tudnék,
az Istennel perelnék helyetted,
hogy elég legyen. Legyen már elég!

Sejtenként lop el mellőlem a sors,
míg párnád igazítom, megrabol.
S bár tudom, te fekszel itt, úgy hiszem,
ez mással, máskor történik, valahol.

Hatalom

Nehezen lélegzik, mint akinek
hófelhők lepték el a mellkasát,
s hiába viszem két tenyeremben
neki a Napot, nem engedi át.
 
Elszántan, némán szoktatja magát
egy új, mégis ismerős közeghez,
csak eltűri szívós törődésem,
ami oly rég az ágyához szögez.
 
Befelé néz, szemét se nyitja rám,
egyre hívják a tornyos fellegek,
s én bőre alól, csontjai közül,
tépek ki még belőle verseket.

Jégeső

Nagy folyó voltál, sodró,

szilajul hömpölygő, vad ár.

Mára ér, apró patak,

akár, ha nem is te volnál.

 

Láng voltál, izzó máglya,

futótűz, kiolthatatlan.

Most hamvadásod nézem,

és hogy bő lett rád a paplan.

 

Fa voltál, tölgy, örökzöld,

büszke kőris, mamutfenyő.

Hervadásod látványa

szívemet verő jégeső.

Késői bánat

 

Ez is csak egy vasárnap,

huszonnégy röpke óra.

De bárcsak az időnek

is olyan szárnya volna,

 

mint angyallá változott

emlék-édesanyámnak,

hogy visszahozza nekem

a májusi varázslat.

 

És lenne, ahogy régen,

még a rossz álom előtt,

hogy elmondjam, elsírjam,

mennyire szerettem őt,

 

hiszen nem tudja ma sem,

mert mi féltünk szeretni,

s már hiába ölelném,

a messzeség elrejti.

 

Ez is csak egy vasárnap,

ezernégyszáznegyven perc.

Késő a bánat, ha már

csak egy angyalt szerethetsz.

Májusi szédület

 Csak ki kell ülni a kertbe,
és nézni, ahogy nő a fű.

Hallgatni kell, mint motoznak a
gyökerek közt apró bogarak,
figyelni a pitypang röptét vagy
ahogy a nyárfaszöszök a
szélcsendben is egyre ringanak.

Bele kell szagolni az első orgonába
és mezítláb gázolni a harmat lepte gyepen,
hagyni kell, hogy egy katica
a jobb térdeden megpihenjen.

Muszáj megtudni, miről cserregnek a szarkák
s mit fecsegnek a virgonc verebek,
ki kell kérdezni az álmatag rózsát,
hogy zöld köpenyében még meddig szendereg.

Meg kell figyelni, hogy dolgoznak a méhek,
s mint cipekednek a lótifuti hangyák,
érezni kell bőrödön a nap sugarait,
ahogy a tél árnyait kifakítják.

Bele kell bújni a májusba egészen
és magunkra húzni az eget.
Beöltözve sárgába, zöldbe,
bele kell szédülni a tavaszba –
és elveszni benne mindörökre.

A költő szeretője

A költő szeretője hullócsillag,
röpke zuhanás az ismeretlenben,
vallomás, amit a homokba írnak,
délibáb, illanó szellem-szerelem.

A költő szeretője rossz és hűtlen,
szép szavú júdása a gondolatnak,
ellobban, akár jegyzetlap a tűzben,
illúzió csak, mit ihletnek hívnak.

Testetlen vágy a csavargó szó után
e toxikus, egyoldalú kapcsolat,
csupán egy szám a lélek B oldalán,
ahová a véletlen ír dalokat.

Kavics

Nem lehetsz mindenkinek egyformán fontos.
Kavics vagy egy folyóban, mi vagy partra mos,
vagy magába húz, s meder-szívére fektet.
Apró kavics vagy, de kőszikla a lelked.
Összetörhetetlen és szétzúzhatatlan,
kacsakő egy kézben, kőtorony patakban.
Nem lehet kegyes az összes folyó veled,
de minden kavicsért hálásak a hegyek.

Szépre rajzolt évek

Tegnap gyermek voltál, mesékbe költöztél,
bármivé lehettél a földig-tükörnél.
Nőttél és álmodtál, kaptál, s mindig adtál,
és tudtad, az élet mindig több a napnál.

Kezed, arcod szépre rajzolták az évek,
tekintetedben még most is huncut fények,
hisz’ minden ébredésben költészet lehet,
s tán épp hozzád írja a legszebb verseket.

Mosolyráncaidban felfénylik a nagy titok:
nevetni kell, s kinyílnak bennünk a nárciszok.

Törésvonal

Olykor elege lesz belőlünk a világnak,

és leveti magáról az embert a Föld,

folyók új, még ismeretlen medreket vájnak,

valahol a mélyben egy születő hegy üvölt.

Talán e bolygó bűneink terhét vajúdja,

hogy a romokon megeredjen az erény.

Isten megfáradt, mi volt, nem teremti újra.

Törésvonal nyílt puha, meleg tenyerén.

Március csüng a nyakamon

Felhasadt az égkék vászon,
a Nap kihízta mára a telet,
távolban, a láthatáron
szalad egy szőke, vékony kisgyerek.

Ideér és ölbe kapom,
körbetáncolom vele a kertet,
március csüng a nyakamon,
és fülembe suttogja e verset.

Átkulcsol kis lábaival,
az aprócska tavasz maradna már,
de felkapja a fényvihar,
s kikacag bennünket a február.

Sóhaj és lehelet

A mának élek. Huszonnégy órákban
mérem az időt - nincs holnap és
nem érdekel a tegnapelőtt.

Nem gyűjtök pénzt se bankban,
se párnacihában, bakancslistám nincsen,
mezítláb is megyek, ha visz a lábam.

Nem tervezek, csak élem, mit a sors
épp megengedett, hisz a reggel
csupán sóhaj, az este meg lehelet.

Élek a mának, mert minden nap
törékeny, csak csöndesen ülök a
karma lágy ölében,

mert semmi se biztos, az élet meg
pláne - ha ránk is néz az Isten,
ki tudja, hogy lát-e.

Cooltúra

 

Nem vagyok már mai csirke,

az írásom is old school,

ma nem divat az írásjel,

a pont, a vessző nem cool.

 

Elmarad a pontosvessző,

egyre több a nemecsek,

azt hiszem, hogy space-t ezentúl

szavak közé nem teszek.

 

nemhasználoknagybetűket

jóvanazúgyrímsekell

helyesírásklasszikusvers

sokakatcsakingerel

 

faltolfalignincsekezet

kolteszetamnesztia

avilaglegszebbnyelvenek

lassannincshollaknia