2006. december 30., szombat

Újév előtt

Ez is csak egy éjfél lesz, akár száz másik,
két óramutató csöndesen összeér.
A percek elhullanak - el, mind egy szálig,
már közelít az újév a tetemekér'.

Reményt és álmokat vajúdik a jövő,

míg a gyermeknyi holnapnak életet ad.
S mikor felsír az első gömbölyded hétfő,
a tegnap keserve csak emléknek marad.

2006. december 28., csütörtök

Pillanatfelvétel ünnepek után

December huszonnyolcadikára
az ünnep lassacskán elcsöndesül.
Makacs útját a tél tovább járja,
s a köd a fákra némán ráfeszül.

Dermedt girlandokat cibál a szél,

s kioltja az utolsó lángokat.
A parkban egy nő magában beszél,
közben apró harangot rázogat.

A hétköznappá szürkült reggelen

ablakok mögé szorult a béke.
Egy fenyő és néhány csillogó dísz
a karácsony végső menedéke.

2006. december 21., csütörtök

Rá(d)olvasás

Tejben-mézben hempergetlek,
éles késsel becézgetlek,
úgy akarlak, elkergetlek,
hogyha mennél, nem engedlek.

Kanál vízben fojtogatlak,

jókedvemben megharaplak,
mikor vége van a napnak,
téged teszlek vánkosomnak.

Úgy szeretlek, majd megeszlek,

kerék alá éknek teszlek,
porrá zúzlak, összetörlek,
gyűlölöm, hogy így szeretlek.

2006. december 19., kedd

A körúttól beljebb

A körúttól beljebb, ócska tereken,
hová az ünnep fénye már nem ér el,
összevackol két reszkető idegen,
s olcsó bor mellé kegyelmet ebédel.

A körúttól beljebb, hol vadabb a tél,

vékony a kabát, s nem melegít a hit,
a képzelet meleg szobákról mesél,
s megkopott, fénytelen diákat vetít.

A körúttól beljebb ajándék a Nap,

ahogy áttör a ködszürke reggelen,
a nyomor álmában kalácsba harap,
majd felriad, hogy holnapra eltegyen.

A körúttól beljebb nincs gyantaillat,

csak olcsó gyertya és konok tövisek,
másnapos mámor, mi vágyakat ringat,
s kitép a létezésből egy keveset.

2006. december 13., szerda

Lassú menüett

Leszállt az éj, de még túl sok a fény,
a nappali nyüzsgés is itt rekedt.
Aludjunk el valami új mesén,
hadd legyek most kicsit a gyermeked.

Bántja szemem, kapcsold le a Holdat,

fújd el, kérlek, a csillagok tüzét,
úgy ringass, hogy két kezed a holnap,
higgyünk benne, hogy lesz még meseszép.

Dúdolj nekem, lásd, szívedre bújok,

éreznem kell a páros ütemet.
Könnyebbednek lelkemen a súlyok,
amíg szól ez a lassú menüett.

2006. december 9., szombat

Nyolc sor feltételes módban

Ha író lennék, vagy valami afféle,
az ablak mellett lenne egy kis asztalom.
Gyakran ott érne a hajnal első fénye,
ahogy álmaim ringatom a szavakon.

Feketét főznék, és csupán megszokásból

átfutnám egy lap irodalmi rovatát.
Tűnődnék, a szép Stockholm mennyire távol,
s hogy a Nobelt mindig valaki más veszi át.

2006. december 3., vasárnap

Előre megfontolt szándékkal

Majd ha az utolsó versem is megírtam,
a dalt elnémítom mindörökre.
Nem bánt a hazug szó, a hamis dallam,
ha rúzsmosolyt festek a tükörre.

Majd ha felégettem minden délibábot,

mit sorban elém rakott az élet,
a tarlón mezítláb futnak át az álmok,
meg se látva, hogy tárat cserélek.

Majd ha leszámoltam mind az ábrándokkal,

s az illúziók is térdre hulltak,
ahogy megkegyelmez az éjnek a hajnal,
úgy engedem el én is a múltat.

2006. november 29., szerda

Hitvány kópia

A szavak néhanap kifutnak belőlem,
mint mikor a film szakad a moziban,
s én vakon ülök a rám törő sötétben,
várva, hogy a fény ujjaimba lobban.

Homlokom üres nézőterén szanaszét

szórva kiürült műanyag mondatok.
Jegyét az ihlet épp az imént tépte szét.
Nincs vége főcím. Csak újra elhagyott.

2006. november 23., csütörtök

A város fölött

Pest szoknyájába kapaszkodva nőttem,
apró ördögként az Angyalok Földjén.
Ma a budai ég őszül fölöttem,
s ha sétálok a Gellért-hegy tetején,

a Margit-híd már nem kőhajításnyi,

mint mikor még nap mint nap arra jártam.
De se lábam, se szívem nem felejti
ívét a Sziget szebbik kapujában.

Ha tekintetem átevez a Dunán,

s a rakpartról visszakacsint a Várra,
ahogy fodroz a víz, hulláma nyomán
elmosódik a volt és van határa.

Mert tegnap még a pesti korzón ültem,

s ifjúságom Napja Budáról sütött.
Ma a Tabán fáit simítja kezem,
amíg elnézek a városom fölött.

Évek rohannak az Andrássy úton,

és a Nyugatinál emlékek ezre áll.
Minden utamat százszor újrafutom -
ki otthon van, az mindig hazatalál.

2006. november 21., kedd

Láncra vert órák

Ilyentájt, a mélyülő őszben
meglassul a folyvást futó idő,
mint mikor éppen elmenőben,
az ajtóban megtorpan a cipő,

a távozó kesztyűt, sálat vesz,

a percek is nagykabátba vágynak,
s míg halkan csordogál az eresz,
súlya lesz egyszerre a mának.

Hisz' minap hajadonfőtt szaladt

még egy szimpla hétköznap délután,
most meg-megáll a felhők alatt
széltől szédelegve és tétován,

nézi, mint zuhan le az este

az esőtől fénylő kövezetre,
s fáradt, súlyos, időtlen teste
mintha megdermedt ólomból lenne.

A tegnap, ha kicsit kilépne,

utolérné a lomha holnapot.
Így kúsznak a napok a télbe,
láncra vert órák csak a nappalok.

2006. november 18., szombat

Hajnali héják

Rosszarcú, konok álmok szabdalták
szét zaklatott, szénfekete hajnalom.
Mint prédára leső, éhes héják,
torz tegnapok kuksoltak a vállamon.

Nehéz és lélekölő volt a csönd,

ilyenkor még a démonok se járnak.
Csak a megtorpant idő dübörgött,
míg az óra elütötte a hármat.

Elmém a tévé gondolattalan,

zöldeskék vibrálásába menekült,
s ahogy ringattam nyugtalan-magam,
karmos madaram a holnapba repült.

Kő kövön

Mondd, hová tűnnek néha a szavak?
Hová, e kicsinyke ég alatt, 

hol minden elfeledett egyszer biztos
szembejön?
Nézem, mint nő heggyé kő a kövön,
hogy születnek új és új csillagok,
de szóból hogyha falakat rakok,
mind összedől.
A csend, mint kő a követ, felőröl,
porrá zúzza bennem a dalokat,
s bár tudom, nyitható minden lakat -
magamba zár.
Vagyok, mint hálóba akadt bogár,
vagyok kavics - mázsányi kő alatt.
Most teher a szó, s minden súlyával
rám szakad.

2006. november 11., szombat

Hiányodban

Hiányodban a hajnal is csak egy napszak,
mi el se válik a szurok színű éjtől.
Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak,
a távol se tép ki szívós szövetéből.

Hiányodban a kávét erősre főzöm,

és keserűn iszom, ahogy te szereted.
Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm,
hogy ne érezzem a nélküled-hideget.

Hiányodban didereg a téli reggel,

az óra rám kiáltja a múló időt.
Csak támolygok béna, elnehezült szívvel,
mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.

2006. november 6., hétfő

Gyöngéd kontraszt

Keze aprócska, akár egy gesztenye,
öklömnyi dac csupán hűvös tenyeremben.
De ha szurtos-lágyan megölel vele,
könnyem egy óriás kezeibe rejtem.

2006. november 4., szombat

Novemberi tükör

Aranyló napfénnyel áltat a november,
s az ég kékje révült tavaszt idéz.
Csak állok az ablaknál hunyorgó szemmel,
mint csúf, ki csalóka tükörbe néz.

Mert bár hinné, hogy nem ámítja a foncsor,
s akár egy napra is, de szép lehet,
csak olyan, mint árnyék, ha kilép a Napból,
sötét, mi elmossa a színeket.

Lám, ez a Nap is már csak hidegen ragyog,
bőrömön meg-megcsillanó penge.
Ha van is bennem fény, árnyékot nem hagyok,
tükröm sincs és én se vagyok benne.

2006. november 2., csütörtök

Rejtőzködő

Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november – fájón és acélhidegen,
de engem a vers, mint puha avar, óvón betakar.

Rejtekemben

Emlékek ezreit őrizem magamban.
Ujjam végében érintések hevét,
két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
Lépteim nyomán, a por verte úton
keresztutak fái integetnek át.
Hajamban megbújnak copfos éveim,
pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
tudatom legmélyén nem várt válaszok,
s pár kérdés még megtorpanva áll.
Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
mélybarna íriszem elrejt téged is.
Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
s képzeletem néha messze-messze visz.
Mosolyok ívébe simítom az arcom,
neveket dajkálok a homlokom mögött.
Ha futott is szívem szerte a világba,
megbékélt végre, s hazaköltözött.

2006. október 29., vasárnap

Őszbe zuhant napok

A kertre tárt ablakon a köd bezuhan
és súlyával durván a lelkemre ül.
Az október nekem mindig ugyanolyan -
őszül odakint és őszül itt legbelül.

Már nem melegít a tegnapi napfény,

csak emléke zúzza szét a szívemet.
Bár lennék most a világ másik felén!
A rothadó avar élve eltemet.

Mi szép az őszből, látod, semmivé lesz,

tócsákból néz vissza rám egy hangulat.
A nyár porát is elmossa az eresz,
sáros lábnyom csak az ablakom alatt.

2006. október 26., csütörtök

Máglyák és patakok

Két szemed két lobogó máglya,
két kezed két hűs vizű patak,
felperzsel tekinteted lángja,
s körém úsznak csiklandó halak.

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,

tombolnak benned az elemek,
bár volna még kezed tízszer tíz,
s lobbanna rám százezer szemed!

Ha egyszer majd messze kell mennem,

szemedből lángnyelvet lopok,
s hogy kezedet sose feledjem,
megölelek minden patakot.

2006. október 25., szerda

Életképtelen képlet

A lét vékonyka, koszlott peremén,
hol hideg a pad, s reszket a remény,
a hit elapad az utca kövén.
Ha ingyenkonyhán a sorára vár,
s túlélni tanul egy lecsúszott tanár,
észrevétlenül röppen el a nyár.
Mert ott, a peremen csak a "most" van,
és az üveg, ahogy torz mámorban,
földhöz vágva szilánkokra robban,
és mindig egyformán kemény a tél,
a szégyen vajúdik, majd elvetél,
úgy jár, akár a kicsorbult acél.
Hisz' a méltóság csak szánalmas kincs,
ha egyre kérni kell, mert enni nincs...
Mivé lesz akkor tartás és gerinc?
Átértékelődik, mint az élet,
nem más, csak homokba írt képlet,
mit elfúj a szél - megoldatlanul.

2006. október 22., vasárnap

Rímbilincs

Soknak a vers csupán betűhalmaz,
kötőszó, pont és néhány ékezet -
ahogy élni s létezni nem ugyanaz,
a szó lehet maga a lélegzet.

Hisz' mennyi titkát elrejti a lélek,

s bár fuldokol, hallgatag vigyázza,
míg egy napon megszületik az ének,
rímbilincsben, mégis tágra zárva.

2006. október 20., péntek

Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

2006. október 18., szerda

Álomkeresők

Mikor legutóbb eszembe jutottál,
emlékszem, éppen eleredt a zápor.
Néztem, hogy az ég a hegyek alá száll,
földhöz bújva, mint útba fáradt vándor.

Felhők ködén át is láttam a szemed,

de íriszében már nem láttam magunk.
A sors neveti a régvolt éveket,
csak hisszük, hogy másban nyomokat hagyunk.

Meg-megállunk tétován visszanézve,

megannyi megrögzött álomkereső.
És hiába tekintünk földre, égre,
múltunk árnyait elmosta az eső.

2006. október 16., hétfő

Láz

Ölelésünk, mint út vad vizeken -
tarajos hullámok csókolják a testünk.
Akár két egyéjszakás idegen,
kapkodó kezekkel, habzsolva szeretünk.

Bőrünkön örvénylik a veríték,

a vágy új és újabb medret váj magának.
Igazzá lesznek a hamis mesék
és szállni vágynak a megszaggatott szárnyak.

Ereinkben tajtékot vet a tűz,

ahogy egymásba ránt a lázas akarat,
s mikor a nyugvás végül partra űz,
megleljük az égre kiáltott szavakat.

2006. október 13., péntek

Októberi hajnal, valahol Budapesten

Budapest fölött elnyúlik az október,
s acélhideg hajnalt önt szét a városon.
A horizonton vér folyik és cinóber,
ahogy a ma az éjszakából átoson.

Néptelen utakon eszmél a virradat,

egy korai busz fel-feltépi a csendet.
A reggel kifosztja a gazdag álmokat...
egy kapuban a postás hosszasan csenget.

Vad szél borzolja a hajadonfőtt tetőt,

foghíjas cserepei közt fel-felnyüszít,
majd megtorpan a sarkig tárt ajtó előtt -
a postás odabent épp gyászhírt kézbesít.

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg "valahonnan" "bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

2006. október 7., szombat

Egy falatnyi kenyér

Egy falat kenyér, mondd, mennyit ér?
Ér annyit, mint néhány cseppnyi vér?
Vagy a forint, mi zsebedben ring,
netán rajtad a széthordott ing?

Ha éhség űzne, vinne bűnbe,

egy falat kenyér, mondd, mit érne?
S más ha kérne, mi lenne ára?
Néznéd-e, hogy bolond vagy árva?

Vagy csak adnál, kenyered szegve,

két kezed, mint az élet lenne,
s ha nem jutna neked se vekni,
tudnál-e, mondd, ugyanúgy kérni?

Forró kovász bennem a bánat,

az a harag, az a gyalázat,
ha lehajtja fejét a szégyen,
túlélve, kegyelemkenyéren.

2006. október 5., csütörtök

A föld felé

Augusztusban, mikor enyhülnek az éjek, 
csillagok hozzák az álmaink elénk. 
Zuhannak, majd mikor szívünkig elérnek, 
gyönyörű fényük a távolságba ég. 

Ha szökik egy levél, követi a másik, 
sárgára aszalva csillámló nyarunk. 
Látod, minden szépség a föld felé vágyik, 
mi mégis folyton az égre bámulunk.

Őszi ecsetvonás

Rozsdabarna keretben napszítta, régi vászon.
Fújom a port s lám, ellebben egy nyáresti álom.
Az üveg mögött elfolyik a vérnarancs alkony,
s az ájult égboltba döf a büszke templomtorony.
A megsárgult paszpartun a fény picinyt elidőz,
lobban, majd kialszik, mint tél előtt a röpke ősz.

2006. október 3., kedd

Őszi tárlat teremről teremre

Impresszionizmus

Szőlőtőkék közt szőkén suhan át

ezüst párába bújva az őszi nap,
s mint lány, ha megrázza loknis haját,
fény öleli át a kéklő dombokat.


Romantika


Ma még bíbort lángolnak az őszi hegyek,

feszes szőlőszemektől duzzad a tőke,
de a reggelek már hűs ködöt lehelnek,
s télire gyűlik a tanyákon a rőzse.


Szecesszió


Fáradt fénnyel feszül a múlás tájra,

rozsdás rongy csak a bokrok rőt ruhája.
A mólón mélán mereng az alkonyi kék,
csordul a csend, csillámot vet a tóvidék.


Szimbolizmus


Az október ónharangként borul fölém,

s megkondítja bennem a kegyetlen múlást.
Temetőbe hajtat kedvem a múlt ködén,
fáradt lova hátán éjfekete palást.


Szürrealizmus


Tág pupillákkal bámul rám egy tál szőlő,

bensőmben az október gránátként remeg.
Az égkék tapétán felbukkan egy felhő,
s csöndesen elvérzik a nappalim felett.

2006. szeptember 29., péntek

Kifakult lélekkel

Még bujkál a napfény a fák között,
még megszólít néhány nyári pillanat.
De a homály már belém költözött,
s nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat,

világtalan, csúf kandeláber, vagy

hinta egy eldugott, névtelen téren...
A Nap lassan megint magamra hagy,
mint ilyentájt minden átkozott évben,

s én kifakult lélekkel hajszolom

sugaras, gyönyörű emlékeimet...
Majd ellep az ősz, akár a korom,
kínoz, fojtogat, míg végül eltemet.

2006. szeptember 27., szerda

Szerelmes altató

Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.

Tekintetem óvó végtelen,

ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem -
súg-búg a lélek, a test beszél.

Tenyerem est, szemem a holdfény,

két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén -
kedves, álmodj édes álmokat.

Asszonyvágy

Vannak éjek, mikor a láng is tüzesebb,
zakatol az ér, az öl lüktet, mint a seb,
úgy koldul a test, hogy szinte fájni vágy,
s csak szítja a lázat a hűvös, széles ágy.

Lobog a tűz, szikrát fog tőle a paplan,

az asszonyvágy dübörgő-forrongó katlan,
sír a kéj, míg örömét égre kiáltja -
majd hűl a vér, s újra magányába rántja.

2006. szeptember 21., csütörtök

Kristálylét

Időnként zördülünk, mint vitrinben
őrzött, régi poharak, mikor a
közeli töltésen elzakatol
a menetrend szerinti gyorsvonat.
Csorbult álmainkat kifényezve
törékeny életünkben vigyázunk
a rendre, míg kristályaink féltőn
és cinkosan összekacsintanak.

2006. szeptember 18., hétfő

Örvényben

Kedvem, akár a híg epe,
torkomig mar a keserű.
Mi szól bennem, csak holt zene,
fals, törődött hegedű.

Ajkam, mint a hideg penge,

szemem éjfekete örvény.
Világom fuldoklik benne,
s a holnapba vetett remény.

Tíz körmöm tenyerembe váj,

dühöt morzsol a két kezem.
Lenni és nem lenni is fáj -
nem élek ma, csak létezem.

2006. szeptember 13., szerda

Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár, mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg:

jön-e minden őszre tavasz ezután?

Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben óvón megremeg:

lesz-e minden őszre tavasz ezután?

2006. szeptember 4., hétfő

A világot sose kértem

Tegnap sírtam - könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,

lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,

s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem.

Fekete vagon

Elhagyott állomás. Ma ez vagyok.
Agyam barázdái ásító peronok.
Sikolt a csönd a vágányok között,
szürke por üli meg a néma ütközőt.

Évek füstje kormozza a szívem,

testem lélektelen, kongó váróterem.
Vagyok kiszolgált, fekete vagon,
meg nem írt verseim árnyéka a falon.

2006. szeptember 2., szombat

Paso Doble

Égővörös selyemként loboglak
körbe, inas nyakadba csókolva
mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg
felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.

2006. augusztus 31., csütörtök

Hat sor

Ha tudnám, lágy selyembe szőném
 arcod barázdáit, két szemed
tompa fényét bánat idején, 

szelíd szavakból varrnék gyolcsot,
oly' puhát , akár e hat sor,

hogy ringasson, ha nem ringatlak én.

2006. augusztus 30., szerda

Négyszemközt

Csak néztél, mint egy idegent
- épphogy csak elült a vihar -.
Fájó hideg lett idebent,
erőtlen hanyatlott a kar.

Ajkad, mint vértelen penge,

két vállad két büszke-szép sas.
A szemed? Torzultam benne,
ahogy tűzben torzul a vas.

Majd egyszer csak megláttalak

a szemed verte tükörben.
Elgyengültél egy perc alatt,
csak álltál ott, összetörten.

Ajkad pengéje kicsorbult,

két vállad két megsebzett szárny.
Csörömpölt, ahogy földre hullt
tekintetünkből a magány.

Éjféli hőség

Belefáradt az éj e forró, nyári napba.
A tikkadt bokrokat a holdfény kitakarja,
s míg szívemre ül valami szeret-nemszeret,
eső áztatja a fülledt kerteket.

S belefáradtam én e forró, nyári napba.

Szívemet a hiányod egyre kitakarja,
s míg a hőség foltokat ejt könnyű ingemen,
önmagamhoz bújok. Fázom idebenn.

2006. augusztus 29., kedd

Két könnycsepp

Elárvult gondolat koppan
a gesztenyeszín földön,
rám szitálja az ősz
opálos, gyöngyszürke könnyeit.
S ahogy a szívem
felsír egy régi-régi álmot,
bennem egy kifakult
emléket édessé
fényesít.

*


Nyakamba csókol

egy elfeledett illat,
mellém ül a vágy
és csöndesen átölel.
Rám tekint a múltból
egy csillogó szempár,
s egy kibuggyanó
könnycsepp
igennel
felel.

2006. augusztus 21., hétfő

Augusztus végén

Augusztus végén, mikor a nyár
lassan hervadásnak indul,
s lágy bíbor vegyül az alkonyi kékbe,
nincs más, mi lenne szívem menedéke,
mint a csillagszóró, hatalmas ég,
hol maradék álmaim ösvényét keresem.
Tűnődöm, miféle varázsos rejtelem,
mi földre hozza az éj tünde fényeit,
mi a végtelenből egy darabot kiszakít,
hogy táguló szemünkbe érve
átragyogjon a megkopott valón.

S mi' múlandó mindez.

Az augusztus lopva mindent
sárgára színez, a hajnalok hűsen
nyúlnak el a még dús kertek ölén,
s forró éjszakák emlékébe bújik
a makacs remény, hogy az idő majd
úgyis elszalad. Az ősz elsuhan
egy röpke perc alatt, s mielőtt szívemre
dermedne a sápadt arcú tél, egy reggelünk
majd újra a harsogó Életről mesél.
S akkor majd a csillagok már nem
hullni vágynak, de díszei lesznek
a sötét éjszakáknak, s végre meglelem
az ösvényt valóság s az álmaim között.

Tűnődés az út felén

Messze van még, míg végrendelkezem,
ügyvéd, jogász kerüljön el.
Remélem, megőrzöm józan eszem,
s úgy megyek majd - ha menni kell.

Fejem fölött a ház minden érték,
a többit szívembe rejtem,
s mielőtt az ég rám hunyja a szemét,
titkom fiam elé teszem.

Nézd, ez minden, mit neked adhatok,
megannyi molyrágta emlék.
Percek, órák, éjek és nappalok,
s a szép, nem feledett mesék.

S a versek, szavak gyönyörű tánca,
legyen tiéd a sok kötet.
Regények, sorsok világra tárva,
szeresd tovább a könyveket.

Aztán az igaz, miből csak egy van,
nem enyém, tied vagy övék,
nincs értéke pénzben vagy aranyban,
de kell az egyenes derék.

Mit rá hagyok, csupa elkopott szó,
számos régen unt gondolat,
de majd ha itt a nap, az utolsó,
átadom mind egy perc alatt.

Játssz nekem

Játszd el nekem, hogy hajt a vágy,
játszd el, ha épp nem is kellek.
Legyél kemény vagy legyél lágy,
bennem tüzek énekelnek.

Hazudjon kezed, ha kérem,

higgyem a tegnap gyönyörét.
Igázz le, vagy vedd a vérem,
oldozd fel testem börtönét.

Játssz rajtam, akár egy zenész,

ölem adja az ütemet.
Játszd el, hogy kapuig kísérsz,
s nézz, míg a mennyekig megyek.

Nem baj, ha hamisan játszol,

ha bőröd a bőrömbe ég.
Ha ujjad testemen táncol,
hát legyen: szakadjon az ég!

2006. augusztus 20., vasárnap

Nyolc sorban: Pillanat

Puhán és csöndben illan el a perc,
itt hagy az emlékek romjai közt.
L
obban, mint láng, ha az égnek ered,

lebegő pernye a parázs fölött.

Akár a szellő, úgy szalad messze 
nélkülem a meg nem élt varázslat,
a
jtó csukódik, halkul a zene,
t
ávolról int a tegnap a mának.

2006. augusztus 13., vasárnap

Párbeszéd

Azt mondom: igazságtalan, torz az élet.
Azt mondod: dehogy, az ember az.
Mindenkiben nem lakhat egyazon lélek.
Keserűn mosolygok: mily' igaz.
 
Azt mondom: a sors nem egyformán ítél.
Azt mondod: okos, bölcs rendező.
Kire örök nyár süt, jöhet arra tél,
s egyként hideg minden temető.
 
Azt mondom: ne hagyd, hogy vén és csúf legyek!
Azt mondod: korunk adat csupán.
Nézd, milyen szépek a mély ráncú hegyek.
Koronák az idő homlokán.

2006. augusztus 10., csütörtök

Állókép

Annyiszor leírtam és annyiképpen,
olvastad, nem olvastad - mindegy is talán.
Vagyunk. Egy régi pár egy régi képen.
Együtt. Olykor az út két oldalán.

Nem írok már értünk cifra szavakat,

vágyat, vádat rímbe nem szedek neked.
Olcsó közhellyé lesz minden gondolat,
s nélkülük is értem már a lényeget.

Mit nem akarsz, magadból úgysem adod,

idegen vagyok egy idegen tájon.
Tollam makacskodik, a vers csak dadog,
csöndben kihuny bennem a mindenáron.

2006. augusztus 7., hétfő

Máglyák a szerelemért

Szíveket látok, felperzselt földeket,
hol sorban minden érzést felégetett,
elpusztított valami néma átok.

Hamuszürke arcokba néz a szemem,
holt szerelmek nyomán megannyi tetem,
röptükből földre zuhant, édes álmok.

Máglyákat gyújtok a szép szerelmekért,
minden mondatért, mi egyszer szívet ért,
így emlékezem, tüzük mellett, rátok.

Elvágyódás

Engem vonz a távol, az idegen,
az ismeretlen vidék szűz varázsa.
Mennék gyalog, vagy zörgő síneken,
hajnalidőn vagy sűrű éjszakába'.
Vár rám New York, London és Lisszabon,
a Loire partja és a skót hebridák,
hegyeket és a tengert álmodom,
s nem láttam még a szépséges Veronát.
Nekem nem fájtak még kilométerek,
nem sírt értem soha még az otthon,
én csak mindig futnék, mint egy kisgyerek,
messze mennék szertelen-szabadon.

Ó, honvágy, bár bújnál meg szívemben,

abból tudnám, túl messzire mentem!

2006. augusztus 5., szombat

Feketén-fehéren

Időm tenger, akár a sakkban,
nem vigyázom stopperrel a létet,
se pénzem, se vérem a bankban,
de időnként jó mezőre lépek.

Gyalog vagyok, lóra nem telik,

lépésről lépésre fogy az utam,
ez az "x" nekem a negyedik,
lassanként egy évvel el is múltam.

A mattokat már nem számolom,

új partihoz csak megrázom magam.
Bárhova lépek, bizton tudom:
fekete mellett mindig fehér van.

2006. augusztus 4., péntek

Eső-kesergő

Vihar volt az éjjel, elvitte a nyarat,

elszálltak a széllel ajkamról a szavak.

Szélfútta soraim egyre csak sírnának,

kacér szó, kócos rím, fussatok világnak!


Keressétek nekem a szökevény napot,

nélküle az egem fénytelen és kopott.

Pőre gondolatok, tolla veszett szárnyak,

szerelmese vagyok e kurafi nyárnak.

2006. augusztus 3., csütörtök

Időkéve

Lilába hajlik az alkonyi táj,
és ránk borul, mint langymeleg tenyér.
A táblában rendet vágott a nyár,
kévékben áll a holnapi kenyér.

Szalad az út a kerekek alatt,

kifut alólunk, mint mindig az év.
A mohó idő naponta arat,
hiába vet arany lobot az ég.

Szalmabálák közt az est incseleg,

s még ránk köszön az augusztusi nap,
de bíbort üzennek a vén hegyek,
s a szél lágyan az ősz hajába kap.

2006. július 29., szombat

Egy példaképhez

Ujjaid nyomán életre kel a papír,
új értelmet nyernek a százszor írt szavak,
zokog a betű, a könyv örömkönnyet sír,
megszólal a néma, s látóvá lesz a vak.

Soraid láttán tollam messze hajítom,

s eltitkolom mindazt, mit valaha írtam.
Te a láng vagy! Míg én csupán füst és korom.
Semmilyen istenek áldása nincs rajtam.

2006. július 13., csütörtök

A Hold ágyában

A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

Fekete selyembe burkol az ég,

vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.

2006. július 12., szerda

Hajnali ringató

Égi tájon, égi házban
lámpát gyújt a virradat,
halványlila kiskabátban
röpteti az álmokat.

Dereng a táj, hegyek mögül
a kelő nap kikacsint,
színezi a háztetőket,
rózsát fest és karmazsint.

Sugarával simogatja,
ringatja a tegnapot,
bújik a Hold - vetett ágyán
alszanak a csillagok.

2006. július 10., hétfő

Levelek

Levelek, zörgő csontú, sápadt levelek,
frontvonal mögül suttogó sorok...
"Jól vagyok, anya, meglátod, hazamegyek",
srapnel süvít, majd távíró kopog.

Levelek, könny áztatta, súlyos levelek,

század - raj - név, alatta: "Kisfiam"...
A távolban baljós, füst színű fellegek,
a csend a szívre bombaként zuhan.

2006. július 8., szombat

A Hold bűvöletében

Elbűvöl a gondtalan, nyári éjszaka,
rám borítva lágy, fekete bársonyát.
Szívemhez bújik a tücsökmuzsika,
ahogy hullámokban suhan a kerten át.

Jelzőtüzek gyúlnak a Hold udvarában,

hogy bizarr testű árnyak ne rémítsenek,
ahogy lépek, füvek csókolják a lábam;
közéjük ülve az égre révedek.

S az örök tünemény megbabonáz újra,

mintha lenne ott fenn egy másik életem.
A szél a holnapot az arcomba fújja,
karnyújtásra van csak a véges-végtelen.

2006. július 5., szerda

Keserű nyolcas

Nem neked írok, csak úgy magamnak,
magamban lehet, hogy el is hagylak.
Gondolatban bármit megtehetek,
akár még belém is szerethetek.

Magamnak írok, rólunk, hiába,

csak hang vagyok pusztába kiáltva.
"Szeress!" - hátadról verődik szavam.
Holnapban bízom, de ma is csak ma van.

2006. június 28., szerda

Éj-fél-álom

Olykor felriaszt az éjjel -
s fülembe dübörög a csend.
Az éjfél holnapot érlel,
mint kalászban érik a rend.

A volt és a lesz peremén

némán inog a pillanat,
majd a kifeszített időt
felhasítja egy gyorsvonat.

Ma csillagtalan az égbolt,

sivár, szomorú végtelen.
Egy mozdony sípja felsikolt -
roncsolt álmok a síneken.

Az alagút vége

Ahogy az alagút, meg a vége,
vagy mint a penge és az éle,
alma meg a héja, kés szalad
a vajba, úgy vagyunk mi már.
Ahogy a háború, meg a béke,
vagy mint az ágynak a két széle,
kártya meg a párja... Megpakolva
mit sem ér a félfülű kosár.
Ahogy a Vénusz, meg a fénye,
vagy folyóban a Holdnak képe,
ahogy Thales meg a körök, örök,
mint az alagút, na meg a vége.

2006. június 27., kedd

Forró utak, hűs templomok

A révült utcákon hömpölyög a hőség,
a város tikkadtan, enerváltan piheg.
Míg június csókja a házfalakba ég,
az aszfalt fölött kínzó lehelet lebeg.

Tűsarkak nyomdokában sikolt a járda,

egy karcsú kémény cserepes szájjal tátog.
A világ az ajtót bár sarkig kitárta,
ráfeszül a forróság, akár a hályog.

A meleg, mint a sűrű piroplasztik,

hatalmas hullámként zúg a városon át.
Az ember ilyenkor templomcsendbe bújik,
s elmotyog magában egy szelíd-szép imát.

Míg az utakon a nyár lávaként hevít,

s izzón lüktet a nap lobogó vére,
a betondzsungel zaját elnyomja a hit,
s a szívekre ejti hűs kezét a béke.

2006. június 22., csütörtök

Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,

s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,

én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom

istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.

2006. június 21., szerda

Lángfelhők alatt

Szeretem nézni az izzó hajnalokat,
mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl,
hallgatni, mint rikolt egy korai vonat,
míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.

Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak,

s arany fény feszül a város homlokára,
íze, s illata lesz az ébredő mának,
mikor a világ a virradatot várja.

És szeretem nézni az alkony parazsát,

ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt.
A szökevény napot az est öleli át,
s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.

Életre lobbannak a kandeláberek,

s míg sárga szemük a parkokat vigyázza,
hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek,
ki minden nőben az édesanyát látja.

2006. június 13., kedd

Derengés

Milyen nehéz tud lenni az éj!
Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.
Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
a meglassúdott órák.
Csak bámulom a kertet az ablakon át,
követem, mint surrannak odakint az árnyak,
a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
bújnak egymásba a reszkető levelek.
A világ bódultan szendereg, mikor én még
virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
fényesül a mélybe zuhant horizont.
S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
valahol éppen megszökik egy álom,
s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.

2006. június 6., kedd

Hinta-magány

Köd üli meg némán az elhagyott teret,
ahogy megérkezik a hajnal hűvöse.
Egy padon a szegénység angyala reszket.
Ítélt az élet - s ki mondja meg, bűnös-e.

Gyermekkacajt őriz két megkopott hinta,

páros magányukat láncra veri az ősz.
Monoton susog a fák rőtbarna kontya,
az avar közt nem motoz már a régi csősz.

Megébreszti az alvót a nyirkos reggel,

csontos kezét a hideg kékre leheli.
Míg háborgó gyomrában az éhség perel,
megálmodott sorsát a kutyáknak veti.

2006. június 4., vasárnap

Vésd kövekbe (akrosztikon)

Valami kell, hogy felfedd a világot,
elmondd neked súgott, rejtelmes titkait.
Ródd soraid, ha az ég ezzel áldott,
s ne bánd, ha nem váltják be legszebb álmaid. 


Írj papírra, fára, vagy vésd kövekbe,
rímbe mártott tollad majd vezeti kezed.
Átok ez, vagy éppen a sors kegyelme?
Szavaid megőrzik - ha más nem is - neved.

2006. június 2., péntek

Magam melengető

Ablak zörög, kémény feszül a szélbe,
susog a hárs, de akár ha októbert beszélne,
s az út menti csatorna torkán akad
egy-egy tetszhalott levél.
A vajúdó nyár jajszó nélkül elvetél.
Ajkán ráncba gyűlt a keserű fájdalom, hisz’
tegnap még nem volt benne, csak szerető szánalom,
ahogy megsápadt arcunk két kezébe vette.
Most erőtlen, vézna és meggyötört a teste.
Hajába őszt loptak a konok fellegek,
s míg fásultan tűri, hogy újra és újra elered,
a tócsák tükrében felidézi régi önmagát.
S bár jókorát üt rajtam a szívlapát,
melegedni én is egy régvolt júniusba bújok.
Napfény volt, tenger, meg homok,
mint azok a giccses képeslapok,
és hűs kapualj és forró aszfalt,
és isteni volt a málnafagylalt…,
mint itt, ezen a páréves, bolondos fotón.
Miközben nézem, csak esik fáradt-monoton,
s bár láztalan, én megsimítom homlokát
e harmatgyönge nyárnak.

2006. május 30., kedd

Zokogó tavasz

Ez a tavasz most bánattal teli.
Az eső a párkányt egyre csak veri,
s mossa ablakom e néma requiem. 


Csak a szívem hallja, a fülem nem,
ahogy dübörögnek monoton dobok,
s hegedűk sírnak keserű szólamot.


A fák sem búgnak szép szimfóniát,
jegenyék lombján csak a szél rohan át,
akár egy dallam, mi halni született.
 

Csöndben gyilkol e vézna kikelet.
S mire eljön a nyár, már hiába jön:
e zokogó tavasz élve eltemet.

2006. május 24., szerda

Robinsonáda

Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk -
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

Mint meder mélyén kavics a kavicsot,

úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

Robinson se lehetett jobban árva,

mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk - ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

2006. május 19., péntek

Szökevény szavak

Éjfél is elmúlt, s én újra
szökevény szavaim nyomát kutatom.
Talán ott ülnek szemközt,
a töltésen futó kék vonaton,
egy szendergő utas vállainak dőlve,
hogy visszatérő álmába színeket lopjanak.
Vagy itt vannak, egész a közelben.
Tán épp felszántják a kertem,
s a barázdákban úgy dőlnek el,
mint engedelmes, apró magvak vetés idején.
De lehet, minden a helyén,
csak bennem keresik egymást
kábultan szédelgő sorok.
Az éjszakára csillagos pizsamát gombolok,
s közben néhány megkerült szavam
álmatag verssé ringatom,
s elgondolom, mint utazik 
messzire tőlem a többi
egy kék, hangtalan vonaton.

2006. május 13., szombat

Hajnalcsend

Még szendereg a szombat. Nem bántom.
Hajnalcsend van és kisgyermekálom.
Paplant igazítok, szusszan az ágy,
két kis puha kéz a kezembe vágy.

Aludj csak szentem, megvár a reggel.

Az ég is küzd még a szürkeséggel.
Csak lassan foszlik róla a sötét -
álmodj még, kincsem, valami mesét.

Homlokod mögött varázslat legyen,

szaladj messze, túl az üveghegyen.
Lesd meg, hol születnek a csillagok -
én itt várlak, lásd, el sem mozdulok.

S te majd elmeséled, merre voltál,

jártál-e jószívű óriásoknál,
volt-e tündér és királylány elég,
s láttad-e, hogy igazak a mesék?

A fény apránként kúszik az égre,

rózsa és narancs a felhők széle.
Tenyeremben pihen két kicsi kéz,
s a legszebb szempár a szemembe néz.

2006. május 8., hétfő

Titkokat suttog az éj

Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.

Az utolsó busz már a holnapba szalad.
Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.

A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.

És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.

Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.

2006. május 6., szombat

Éj a tenyeremben

Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,

az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.

Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,

fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

Káosz (rap)

Mikor a káosz próbál átlátni rajtam,
s nem tudom, ép eszem merre hagytam,
mert túl nagy a kupi az életemben,
pedig már többször is rendbe tettem,
és nem lelek semmit, mert úgy eldugtam,
hisz' minden lyuk mélyén egy újabb lyuk van,
s az összes fiókom kiürítve,

várja, hogy én keltsem új életre,
hiszen elvetélt álmaim mind kiszórtam,

volt köztük bontatlan díszdobozban,
és néhány ing, miket magamra vettem,
nem kellett volna, de úgy kell nekem!
Na és a padlás, hogy ott is mi volt,
hegynyi ígéret, rám is omolt,
meg barátnak hitt ismerősök,
kiket az élet reám lőcsölt,
aztán volt még jóindulat,
több mázsányi, mi tartja a falat,
és lányregény és szépremény,
meg frázisok, hogy „az élet kemény”,
és most csak nézek, hogy mihez fogjak,
seprűre üljek vagy handlét hívjak,
hiszen a „rend a lelke”, meg hadd ne mondjam,

és a versem vége is kifog rajtam,
mert odabent is túl nagy a nyüzsi,
egy gondolat egyre a másikat üti,
és a káosz próbál meg átlátni rajtam,
s nem tudom, ép eszem merre hagytam.

2006. május 4., csütörtök

Mint téren a fák

Ágytól ágyig vergődnek a szerelem
szomorú szemű koldusai,
ajkukon édes alamizsnaként ég
számtalan még el nem csókolt csók.
Társas magányuk néma dübörgését
még síri csendben is hallani,
s úgy sodródnak életük állóvizén,
mint árboctört, süllyedő hajók.

Lopott, szerelmes órák mámorába

mint lázas feledésbe bújnak,
s mohó szenvedélyüket a bűntudat
úgy zabálja fel, akár a rák.
Megkeserednek szájukban a forrón
elsuttogott szerelmes szavak,
míg belülről halódnak, ahogy a téren
a dús lombú, vén, féreg rágta fák.

2006. május 2., kedd

A május, na meg a szerelem

Azt gondoltam, csak buta frázis,
hogy a május meg a szerelem....
Lásd be, ez annyira banális,
mint elakadt tű a lemezen.

Mitől mindig ez a hajcihő?

Na, bumm, kicsit kizöldül a táj!
Meg lesz napfény, meg fodros felhő...
minden csupa kellem, csupa báj.

Aztán jött az a fura tavasz,

magam sem értem, hogy lehetett,
rég nem voltam esetlen kamasz,
de tény, hogy épp májusra esett,

hogy szíven talált az az este,

színház is volt, meg csillagos ég...
Mi más, ha nem a május tette,
hogy úgy csókoltam, mint nagyon rég.

Aztán már mást nem is akartam,

mint Téged, meg sok ilyen estét.
Sodort egy érzés, én meg hagytam,
hadd vigyen magával szerteszét.

Látod, most meg ez van, hogy írok,

akár egy bakfis, úgy verselek.
Pedig vagyunk, mint régi párok,
kik éltek már néhány életet.

És néha még cinikus vagyok,

hogy a május, meg a szerelem...
De ha az ég ugyanúgy ragyog,
lassanként talán már elhiszem.

2006. május 1., hétfő

Eső verte sorok


Ablakomon szürkén csordogál a május,

a párkányról gonosz-kajánul rám nevet,

nem juthat a tavaszból nekem se több juss,

csúful elhagyott, pedig hittem, megszeret.



Ma csak sírni tudnak elmémben a szavak,

s tollam is csak épphogy mímeli a verset.

Ma minden gondolat csupa sár és salak,

rám ültek a betűk mázsányi tehernek.



Konok eső mossa monoton a szívem,

míg suta verssé lesz a hófehér lapon.

Kusza soraimat az ablakba teszem,

s hogy elverje a zápor, sorsára hagyom.

2006. április 29., szombat

Pitypang

Szambát jár bolond szívemben a szombat,
pedig a hajnal alighogy rám talált,
rigófütty táncol az ablakom alatt,
s a kelő nap kelleti magamagát.

Ütemre hullik a fáról a szirom,

cseresznye zamatát ringatja a szám,
a szarka is csörög, farktolla korom,
s egy harkály ragtime-ot kopogtat a fán.

Zenél a kert, ahogy a pitypang ropja,

törékeny testével tangózik a szél,
csókol és bókol, s lám, a kis mohója
elveszti fejét, mire eljön a dél.

2006. április 28., péntek

Nyolc sor a mulandóságról


Kopogok a tavasz élénkzöld kapuján,
kivirágzik kezem alatt a hűs kilincs.
Belépek, ver a szívem boldog-szaporán,
s lám, a nyár fogad - kikeletnek nyoma sincs.


Barack és cseresznye hullik az ölembe,
s mire lecsorog államon, az ősz elér,
fut a táj utánam, rőt avar a leple,
s homlokára csöndben glóriát fon a dér.

2006. április 26., szerda

Az élet csodája

Ki mondja meg, mikor halnak meg a fák?
Ha belülről bomló testüket fűrész
vágja át, vagy ha villám csapja ketté
jajduló törzsüket? Azt mondják, a fák
állva halnak meg - s nézd, ott, a betonon,
hol ágaira hullva tengeti még
mi néki maradt, a kéreg alól, lám,
hófehér, tündöklő virágja fakadt.
Elakad a szó, s összerándul a szív,
ha látja, az élet mennyire élni
kíván. Felzokog a fűrész, ahogy szól
egy rigó a közeli mandulafán.

2006. április 24., hétfő

A tékozló

Alig volt tizenhat éppen, mikor egy részeg hajnalon
bőre alá nyomta a tűt. Ez volt az első alkalom.

Aztán csak teltek az évek, a szülői házból dőlt a lé.

Jutott anyagra, és már nem járt haza, csak reggel felé.

Szórta a pénzt, míg volt miből, aztán már kellett egy férfi.

Na jó, nem egy, néha több is, aki majd hazakíséri.

Dolgozott bárban. Énekelt. Füstös hangján jól szólt a blues.

Whiskyt rendelt, ha meghívták, s jól állt neki az égkék blúz.

Sokat nem aludt, úgy vélte, ahhoz túl rövid az élet.

Az árok a szeme alatt viszont egyre feketébb lett.

Volt szerelem is, na persze, olyan igazi halálos.

Egy nap feltűnt egy feleség. Neki meg szűk lett a város.

Továbbállt, és énekelt. És bár szexi volt a hangja,

már nem állt rajta úgy a blúz, ha csábosan nyitva hagyta.

S a szöveg se stimmelt mindig, és néha sok volt a whisky.

Aztán egy napon úgy esett, hogy nem tapsolt neki senki.

Egy józan estén felhívta az anyját - elakadt a szava.

"Rég láttalak, kicsim." S ő szólt: "Már úton vagyok, mama."

2006. április 15., szombat

Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal..., még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április.... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem

értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem... de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári

zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen - de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog

az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.

2006. április 11., kedd

Fűzfavers

Feltámad a szél, és felhőt harap a Nap,
élet lobban a tél gyötörte ágakon.
A létezés, a holnap új erőre kap -
csak bennem zsong valami furcsa fájdalom.

Maradék szavakat morzsol néma ajkam,

fejemben porladó szikla a gondolat,
szökevény rímek után vonszolom magam,
míg a szótlanság őrjöngve fojtogat.

Ma jobban fáj a csönd, mint eddig valaha,

akár toluló vér, úgy lüktet fülemben.
Lennék a szó, lennék én a vers maga!
...Ha az volnék, se kérhetném már szebben.

Fut az idő, hetekké híznak a napok,

a félelem bilincse ajkamra feszül.
Fűzfából sípot oly' hasztalan faragok,
ha elhaltak a hangok mélyen, legbelül.

2006. április 2., vasárnap

Ültessünk fát, kedves

Ültessünk fát, kedves. Mandulát -
mely ártatlan és kecses, mint a
legelső tavaszi hajnal, mi
szőkén érkezik, kibontott hajjal,
s így omlik fénylőn, incselegve
a békésen szunnyadó kertre.

S ültessünk - vele átellenbe -
hersenő szilvát. Hogy majd ősszel,
ha minden elmúlást muzsikál,
nekünk vastag húsú gyümölcsöt,
édes nyáremléket teremjen
a lassan ölő, rozsdaszín halál.

2006. március 28., kedd

A köd

Köd borítja a hajnali várost,
tompa morajjá csitítva
az utcák ébredő zaját.
A parkban még alszik egy hamuszín
lódenkabát - két ujja közt
vánkosról álmodik a nyomor.
Körötte loncsos kutya kóborol -
mint ki szagot fogott, úgy
vizslatja a hortyogót.
A magány szagát vitte felé a szél,
s ezt a sűrű, hidegkék ködöt,
mi a házak közé költözött,
hogy elrejtse a valóság
fájón lüktető sebeit.
Valahol egy mentő felvisít,
s a virradat rózsaszínje
apránként éket hasít a
tavaszi légbe. Oszlik a köd,
ébred a parkok népe,
s a lódenkabát csöndben
ingujjra vetkezik.

2006. március 27., hétfő

Őszből a tavaszba

Az ezerszín őszt én sohasem szerettem.
Hiába bűvöl el a bordók bíbora,
ahogy vérként folyik a fák ágaira -
csak a haldokló időt méri felettem.

Ha rőt levelek aszott testére lépek,

bennem is nyögnek az elmúlás percei.
S míg a konok eső az ablakot veri,
metronómként csapnak szívemre az évek.

Mikor az első köd a város fölé szédül,

elszürkíti bennem a színezüst hitet,
hogy újra lesz fény, vadvirág és kikelet.
Ilyenkor vagyok végtelenül egyedül.

Szeretett Dunám fölött az ég elborul,

s a víz a partra mossa az elmúlt nyarat.
Könnyet gyúr belőle és cuppogó sarat,
míg az ősz felfalja a lelkem álnokul.

S most, ahogy a márciusi szél simogat,

ujja nyomán a remény is életre kel.
Rajtam a rosszkedv csak ócska, foszlott lepel,
mi lassan úszik el a Margit-híd alatt.

2006. március 19., vasárnap

Révült reggelek

Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.

... S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,

mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.

2006. március 17., péntek

Térdeplő tavaszban

Hallottam ma reggel zokogni a fákat,
hozzám hajolva kértek vigasztalást.
Úgy feszült tar testükön a konok bánat,
mint elrongyolódott, ónszürke palást.

A tavasz már a fagy lába előtt térdel,

esdekel, mint holmi betolakodó.
Hiába pörölök mindegyre a téllel,
kacagva hullik a szívemre a hó.

2006. március 13., hétfő

Lillafüredi emlék

... Te már nem láthattad,
mikor hullani kezdett a hó
az éjbe fordult Bükk fölött.
Míg aludtál, az a rég várt
békesség a lelkembe költözött,
miközben odakint lassan
újra fehérbe bújt a táj.

Most valahogy mégse fáj
ez az elfuserált március.
Hisz' egymásra találtunk újra:
szívre a szív és húsra a hús.
S odakint hiába sír a bús
tavasz, ha testünk úgy kér,
mint kapkodó kamasz,
ki azt hiszi, az idő csak
tőle lopja az édes perceket.
Hosszan néztelek. Mintha
szemembe akartalak volna zárni,
hogy ott örökre elrejtselek.
Hisz' látod, előlem még a
a kikelet is megszökött.

A Hámori-tó jege hangosan
felnyögött, ahogy a tél
súlyos teste újra rászakadt.
Álmodban megborzongtál,
s hogy meg ne fázz, kedves,
szempillám lágyan,
észrevétlen betakart.

2006. március 5., vasárnap

Budapest [8-8-6-6-8]

Budapest az én városom.
Imádom, ahogy átoson
a Lánc-hídon este
a Hold fénylő teste,
majd kucorog a rakparton,

csak úgy múlatva az időt.

Szeretem a Tabán mögött
a varázsos alkonyt,
amint színt színre bont
a Budai hegyek fölött.

S mikor az éjszaka leszáll,

minden álmom hazatalál
a macskaköveken,
és szembe jön velem
egy elfeledett utcabál.

A Tangó, a Blaha, a Vár,

a Nyugatinál a bazár -
rám tetovált rajzok.
Bármerre is vagyok,
itt minden szeglet hazavár.

Téli ringató

Mélykékbe hajlik a rám zuhanó este,
kertemet a tél a karjaiba vette.
Míg ringatja lágyan a szunnyadó magot,
altatót dúdolnak messzi-szép csillagok.

Szusszan a hó, elsimul a karcsú fákon,

rügybe zárt testükben a tavasz csak álom.
Belép az ablakon, és fogva tart az est.
Szívemig ér a csönd. Újra havazni kezd.

2006. március 1., szerda

Gyávák monológja

Gyávák vagyunk leülni a nyomor
asztalához, hol üres tányérok
fölött szemünkbe nézne az éhség.
Hiába hív ezer korgó tekintet,
csak bambulunk, mint eltévedt vendég.

Gyávák vagyunk látni a nekünk is

fájót, törődött életek rongyba
csavart sajgó-zsibongó sebeit.
Csak ülünk tétlen a napos oldalon,
s hitványságunkon semmi nem segít.

2006. február 28., kedd

Üzenet holdfényben

Későre jár. Az asztalon
kiürült martinispohár,
száján elkenődött a rúzs.
Rekedten búg egy részeg blues,
s egy emlék zsebre tett kézzel
sétál a bútorok között.
Hanyagul rágyújt, miközben
egy magából kivetkőzött
női táska ziláltan ül
az aprókockás kanapén.
A háttámlán könnyű szatén
hever. Az imbolygó árnyék
a bárpultnál italt kever,
valami erőset, mint régen,
ahogy ő is szerette, ott
a fényképen. A füst kéken
úszik a levegőben, ma
a Hold is ezüstben jár, kék-
ezüstben, s a múltról csak egy
hanyagul elnyomott csikk üzen,
s egy pulton hagyott, elárvult
whiskyspohár. Aludni térnek
az árnyak is. Későre jár.

2006. február 25., szombat

Mosolyszünet

Talán a szűnni nem akaró tél,
talán a hang, ahogy tegnap beszéltél,
talán nem más, mint e szószegett szombat,
mi a számban csak egy rossz ízű falat,
talán az elmélyült ránc a szád fölött,
vagy mert a kicsi álmában felnyögött,
és mert szürkék dőlnek be az ablakon,
s a tükör se tagadja le a korom,
tavaszi kabátom csak röhög rajtam,
mint a borsó, amit a falra hánytam,
no és a busz is, ami jól ott hagyott,
megkoronázva nekem e 'szép' napot,

talán mindez együtt, tán valami más,

hogy egyszerre tágas és szűk a lakás,
hogy futnék messze, de nem visz a lábam,
s amúgy is hideg van, jobb a szobában,
s tán elmúlok lassan, ahogy a kedvem,
mit pár napja valahol elvesztettem,
akár a jó, mi sose marad végleg,
felszívódik, mint lassan ölő méreg,
s talán észre se vennék, ha holnapom
nem lenne más, csak suicid alkalom,
talán ha leírnám, hogy szép az élet,
elhinném, ahogy elhittelek Téged.

2006. február 19., vasárnap

Elrabol a tavasz

Mint kit szíven szúrt az első tavaszi napsugár,
támolygok, ahogy rám zuhan az ég kéklő vére,
s míg szokja szemem az arany kikelet-lobogást,
lelkemhez bújik a fény egy hosszú ölelésre. 


Májusok emlékét viszi a vérem robogva,
s bolonddá tesz jó előre a kócos április,
ahogy Napot a tél orvul az égről lelopja,
a tavasz újra és újra elrabol engem is.

2006. február 16., csütörtök

A tél halálára

Reggel, ahogy sétáltam át a téren,
s gondolatban víg tavaszban jártam,
még utoljára vállamra ült a tél.
Súlya alatt megroggyant a lábam.


Nyakamba zokogta hideg könnyeit -
olyan volt, mint kit a sors üldözött.
Hófehér testét szívemre öleltem,
így halt meg sírva a karjaim között.

2006. február 11., szombat

Vakká lennék

Bántja szemem a papír tisztasága,
a rostokból áradó hófehér dac.
Csak kelleti magát, becézve tollam,
ahogy incseleg a sosem-lesz-tavasz.

Körülvesz e konok patyolat-világ,
e kívül-belül kínzó csöndtakaró.
Kikelet volnék értetek s magamnak.
Ha madárfütty lennék, tán az volna jó.

Jég gyötörte fákra virágnak jönnék,
Csókként simulnék költő homlokára.
Vakká lennék, mint a téli puszta, hogy
ne bántsa szemem a papír tisztasága.

2006. február 6., hétfő

Szimpla vágyvers

Mikor ölelésed párájába bújhatok,
átkos napok terhét leszakítva rólam
bőrömön tőled nyílnak
verejték-virágok.
Mikor kezed liánja fonja körbe testemet,
forró hullámként dől rám a konok vágy,
s a mélybe hullva a lázas
tajték eltemet.
Fuldokol bennem a gyönyör,
s míg az örvény ereje partra vet,
ha rám simulsz, mint kagylóra a héj,
elrejt engem magam elől
csók lehelte tenyered.

2006. február 3., péntek

Huszonegy gramm

Ha e világot egy nap elhagyod,
s kis szobád falán zokog a gyertyaláng,
nem értik majd, ajkad mért' mosolyog,
s mért' simult ki arcodon a régi ránc.
Kisírt szemmel nézik majd a testet,
mi te voltál. S lám, mintha most is élnél.
Átjár a rád zuhanó szeretet...
valaki sírva bocsánatot remél.
Nem látja senki, s te sem tudod már:
könnyebb lettél, épp huszonegy grammal.
Meglopott Téged a tolvaj halál -
s kifosztottan ér a szőke hajnal.

Bármi' nehéz is neked az élet,

csak huszonegy gramm benne a lélek.

2006. január 30., hétfő

Késő esti órán

Oly sötét ez a téli éj,
mintha titkokat rejtene.
Riasztó ez a semmi-fény -
felhőkbe bújt az ég szeme.

Az álmok is messze futnak,
menekül a szép gondolat.
Hideg kéz markolta szívem
csupán lüktető árnyalak.

Keserűség virraszt bennem,
oly’ hiába altatom…
Rám borult e konok éjjel,
s most itt zokog a vállamon.

2006. január 29., vasárnap

Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.


Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.


Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.


Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.

2006. január 27., péntek

Sír egy bokor



Hirtelen száll le az este,
kékbe bújnak mind a fák,
megnyúlik az árnyak teste,
úgy várják az éjszakát.
Konok hideg jár az úton,
lába nyomán zúzmara,
nyögő ágnak hangját hallom,
égig száll a sóhaja.
Pőrén reszket, sír egy bokor:
jönne bár tűz, égő pokol!
Gyújtanád fel a telet,
aranyhajú kikelet!

2006. január 20., péntek

Temetek

Temetem az egyszervolt
holnemvolt varázsát.
Ne mondd, hogy téged
mese még nem vert át.

Temetem a hitet a
jóban és igazban.
Gyertyát gyújtok érte.
Ne hidd, hogy megbántam.

Temetek nevet, arcot,
mosolyok emlékét.
Vastag a páncélom,
holmi szó nem tép szét.

Temetem évek sorát,
s rám hullik a föld.
Bénultan hallgatom,
ahogy a szél üvölt.

2006. január 14., szombat

Január - reggel - hangulat

A régi lemezjátszón tovagördül a Rolling,
hangos tussal becsobog a fürdőből a reggel.
Mezítlábak csattogó hangjára álmosan ring
a hintaszék, ölében szusszan egy szürke szvetter.

Karcos hideg didereg be a kitárt ablakon,

a párkányon rút madárként gubbaszt a január.
Jókedvem télire tett magjait szórom elé,
úgy csap le rá, mint aki régóta csak erre vár.

Odakint rügybe zártan toporog a kikelet,

míg szürke ködbe burkolva jajdulnak az ágak.
Ablakot csukok, belémsajog a Lady Jane,
s a szombat nehézkesen nekiindul a mának.

2006. január 13., péntek

[Július volt]

Július volt, fülledt, poros, nyári délután,
de éjsötét felhőket vajúdott a távol.
Akár égő sebhelyek a messzeség hátán,
visszhangzott az égbolt a villámok jajától.

Messziről és hosszan jajveszékelt a szél,

míg a bénult szívű, riadt városra zuhant,
kemény volt és szívós, akár a vert acél,
a házak vinnyogva sírtak a tetők alatt.

A víz öklendező csatornák közt robogott,

fák halott testrészeit görgetve a földön,
akár, ha hegynyi hullám támadja a partot,
hogy a föld színéről mindent eltöröljön.

Mintha tort ültek volna féktelen ördögök,

démoni hangokkal teltek utcák és terek,
fekete vászon feszült ki a hegyek fölött,
sikoltozott a szél, akár rémült kisgyerek.

Aztán hirtelen csönd lett, mint ha film szakad,

a nyár tócsákba dermedt a szürke betonon.
A Duna egykedvűn ringatta a hidakat,
s nézte, ahogy a vihar kelet felé oson.

2006. január 12., csütörtök

Tarkód mögül

Amikor kialszik a tűz
s az édes fáradtság
az álom karjaiba űz,
két kifliként görbülünk -
test a testhez.
Az éj mámorral fűszerez,
akár ha nyár lobogna
be az ablakon,
s míg tarkódon tolvajjá lesz
az alkalom szülte csók,
az ég, e csillag pettyezte pók,
kék hálóját csöndben
ránk szövi.

2006. január 10., kedd

Belőlünk ébred

Belőlünk ébred a tavasz.
Nézd, a tegnap jegét szelíd
hullámmá csókolta a Nap,
s szívünkről is leolvadtak
egymásra dermedt napjaink.


Így van ez, belénk mart a tél.
Sajgó sebeinkről csupán
megtört tekintetünk beszél,
s csak érintésünk súgta meg:
a tavasz belőlünk ébred.

2006. január 6., péntek

Árnyék a falon

Árnyék suhant át a szobán,
s egy pillanatra megállt szívem fölött,
mint mikor tiszta ég alatt
valahol a távolban már mennydörög.
Lélegzetem is elakadt,
ahogy az ólmos perc megszorongatott.
Fuldokolva néztem rád, de
nem ütöttél faladon ma ablakot.

2006. január 2., hétfő

Évszakok a télben

Beleőszülök ebbe a télbe,
hajamba deret lop az idő.
Arcom hideg ostromolta,
kiégett mosoly-temető.

Szemhéjam lehullt falevél,
ajkam kicsorbult, kék penge.
A monoton hulló eső
mintha szívemből eredne.

Két kezem két konok ököl,
tíz ujjam tíz tavaszba ér.
A bőröm alatt lobogó nyár
örök túlélésre ítél.

Víz viszi

Patyolat reggelem délutánba hajlott,
alig mozdultam, s a nap estébe fakult.
Elszabadult filmszalagként fut a jelen,
a stáblista alá szép zenét fest a múlt.

Az órák számolatlan’ szaladnak velem,
a rám zuhant éjből kirángat a másnap,
megriasztott álmaim új útra kelnek,
elmenőben még odaköszönnek a mának.


S én távolodom, mint a tegnapi felleg,
jött, ledobta terhét, és némán távozott.
Mára elolvadt, s tócsában áll a kedvem,
víz viszi a tavasz reményű holnapot.