Őszi lakoma

Lakmározik a tájból az első őszi köd,

gyomrában utcák, házak és terek tűnnek el.

Félálomban visz a lábam, míg nézem, ahogy

a vénülő szeptember kövéren ünnepel.

Felfalja a parkok maradék nyári zöldjét,

sárguló fogai közt érett dió ropog,

miközben elmémben, e muzeális gyárban,

egymást hűtik-izzítják a még nyers verssorok.

A reggeli homályt unott eső váltja fel,

a jóllakott köd bokrok védelmébe vackol,

s míg két zivatar közt hirtelen leszáll az est,

bennem a líra már a vézna télre hangol.

Önmagam szigetén

Költő én nem vagyok.

Verseim homokban lábnyomok,

miket elfúj a leggyengébb szél -

a kánon se rólam beszél.

Sorokat formál az elmém,

összeállnak, akár színek a kelmén,

mi csak foszlékony, súlytalan anyag,

fel-felbukó, eltűnő patak.

Szépre írom ezt a csúf világot,

nem alkotok, csupán csak csinálok,

építem a verset magamból magamnak,

de mesélek neked is, vagy akár a falnak.

Költő én nem vagyok,

homlokom nem ragyog,

s babér sincs fölötte hervadni vagy dísznek,

nem rólam szólnak a kulturális hírek.

Én mégis újra és újra lágy homokba írom

sorsukra hagyott soraim a hullám verte parton,

mintha érdekelne bárkit is egy sorshajótörött

a többi önjelölt poéta között.

Van, kinek versike, másnak meg költemény,

nekem csak szavak önmagam szigetén.

Feloldozás

Az ember úgy van összerakva,
hogy nem teszi, ha megteszi más,
hisz mindenkinek akad dolga,
repetára nem kell ráadás.

Pedig olykor neked is kéne
egy segítő kéz, ha túl nehéz,
a jóisten épp nem vesz észre,
s akit hívnál is, pont félrenéz.

Majd ráébredsz, hogy jobb te se vagy,
hagytad már, vigye más a terhet,
s feloldozod, ki magadra hagy,
pont elég, ha tudod, hogy szeret.